Máthé ÉvaVirágot Algernonnak, persze ez a klasszikus Daniel Keyes-regény címe…
Nem is akarom őt felülmúlni, nem is lehetne, nem lehetséges.
A zseni az zseni! De Annuska élete sem mindennapi, Algernonhoz hasonlóan neki is járna holmi együttérzés, ha képes lenne beszélni az ő nagy rémségesenrémségesnagybánatáról…De nem beszél, csak befelé sÍr. Három unokája a határon messze túl, apukájukkal, Anna zseniális fiával együtt élik világukat. Boldogan? Boldogtalanul? Örömtől repesve? Kétségbeesve? Ki tudja? Hiszen Annának sok éve nincs híre a távolban élő családjáról. Nem érti, nem és nem. Hogy a műszaki csodák eme fényességes korszakában magasan képzett hozzátartozója, nevezetesen a kedves fia miért nem tartja vele az internet-, telefon-kapcsolatot. Sokszor, de nagyon sokszor próbálja elképzelni, hogy a három unokája milyen választ kap a szüleitől, jelesen az ő fiától és menyétől arra a kérdésre, hogy “miért nem telefonálunk néha a nagymamának”? “Miért nem hívjuk fel a Mamát?” Vagy nem kérdeznek ilyesmit? Amikor a tanító néni felteszi a kérdést a pazar, nyugati suliban, miszerint: tartjátok-e a kapcsolatot a vadregényes Erdélyben kuksoló Nagyival? – vajon mit válaszolnak? Vagy amikor karácsony jőve el, az unokák soha nem kérdezik meg, vajon, hogy tölti az ünnepet a szerencsétlen, magányos Nagyi, akinek az ura pár éve túl, a másvilágon udvarol a csinos angyalkáknak? Biztosan nem kérdeznek ilyesmit, miért is kérdeznének? Az ő szótárukban – talán – nem létezik az összetartás, családi együttérzés címszó. Annuska a karácsony, húsvét, az új esztendő, a születésnapok eljövetelekor számítógéphez ül, és bepötyögteti a mézes-mázas jókívánságokat, majd éjt nappá téve várja a kedves, dehogy kedves, csak bár az egyszavas válaszokat, de azok nem és nem jönnek, biztosan fennakadnak valami gonosz internethálón, nemzetközi jókívánságcenzúrán, mert a kőgazdag internet-felvigyázók nem szeretik, ha a nagyik érzelmi zsarolással teszik elviselhetetlenné a rokonok, pláné kiskorúak békés mindennapjait. Annuska már régen leszokott arról, hogy normális családi viszonyulást várjon-reméljen-igényeljen távolba szakadt fiától, menyétől, unokáitól. De néha megiscsak beleremeg a szokatlanba. Valamikor azt gondolta: csak a furcsa, valószínűtlen nyugati regényekben létezik olyasmi, hogy a szülő évekig nem tud semmit csemetéjéről. De lám! A valóság néha felülírja az irodalmat. Évek óta gyűjtögeti a szekrénykéje aljában az unokáknak szánt karácsonyi ajándékokat, de mivel ő sem kap soha semmit a messzi távolból, tudja, hogy igény sincs az ő szegényes, talán nevetséges apróságaira, amivel próbálná elnyerni unokái figyelmét, kegyeit. Nincs mese! A szakadék tovább mélyül, nem tudja, miért. Veszekedés, heves szóváltás soha nem volt a családon belül. Igaz, kb. 12 éve, amikor jegecesedett a családon belüli kapcsolattartás, egy szívhez szóló, hosszú levelet írt menyének, és azzal maradt. Szóvá tette, hogy az internet világában talán anakronizmus az, hogy évekig nincs szóváltás a családban. Ettől aztán tényleg befagytak a családi kommunikációs csatornák.
Annuska azon mélázik: mit vétett? Tudva tudja, hogy annakidején, ötéves koráig hosszú időre nagyszüleire hagyta tüneményes elsőszülöttjét, mert ott, ahová hivatása szólította, nem volt lakása, nagyon kicsi volt a kezdő fizetés. Viszont szinte naponta beszélt telefonon a nagyszülőkkel és angyalian szép, szőke fürtös csemetéjével. Azt olvasta mostanában, hogy az első években az édesanyjuk által magukra (nagyszülőkre) hagyott csemeték érzelmileg szegény felnőtté válhatnak. Vajon ez történt az ő káprázatosan szép, okos fiával?
Annuska csendben vezekel! Néha viszek neki pár szál virágot…
