Bölöni DomokosSzeretném azt írni, hogy magam is jártam már így. De nem. Pedig bennem is van annyi balgaság, mint az egyszeri gazdában. Egy kis pipogyaságért feltételezhetően senki sem megy a kölcsönzőbe.
Az én kapám máig teljes biztonságban van. Valamelyik csűrben, egy vagy két faluban. Akkor is, ha közben a nyelét eltüzelték, és az élesebbik részét közben eladták ócskavasnak.
Itt őrzöm a privát fészeremben.
Voltam néhány kapálótábor szorgalom-eleme, és nagyon rühelltem. Kapálni otthonról tudtam, azt is megtapasztaltam, hogy minél rövidebb pászmát tűz maga elé a növényművelő, annál könnyebbnek tűnik a munka. Kicsit fogj, mondták az öregek, amikor kaszára fogták a legénykéket.
Mert a nagy pászma távlattalanná teszi a munkát. Belefáradt a szemünk is, mikor egy alsó-küküllői állami gazdaságban „hazafias munkát” végeztünk a nyári vakáció első napjaiban. Már az is nagy pimaszság volt, hogy elvettek két kerek hetet a szünidőnkből; de azok a kilométeres kukoricarendek, amelyekbe reggel beállítottak bennünket, és délig kellett végigkapálni az egészet, teljesen elvették kedvünket a sokoldalúan fejlett szocialista mezőgazdaság felvirágoztatásától.
Hát, becsszóra, nem bántuk volna, ha valakik ellopják a kapáinkat. Az összest. És ha kijelentik a munkafelügyelő brigádosok, hogy szerszám hiányában kénytelenek hazaküldeni a derék diáktábort.
Fene essék belé, később sem lopták el soha a bogos nyelű kapámat. Csak a tollam, néha-néha. De azzal máig úgy vagyok, mint zenebohóc az elkobzott hangszereivel.
Mindig van másik.
És itt a kis történet: – A gazda kinn dolgozott a földjén. Déltájban az asszony kiállt a ház elé, s hívta ebédre. A gazda hangosan visszakiáltott, hogy előbb el kell rejtenie a kapáját. A házban a felesége hangos szemrehányással fogadta.
– Ó, te könnyelmű ember! Hangosan világgá kiabálod, hogy el kell rejtened a kapádat. Hátha meghallotta valaki, megleste, hova dugod, s ellopta. Szaladj vissza, nézd meg, hogy megvan-e még.
Az ember otthagyta az ebédet, s kiment, hogy megnézze, megvan-e még a kapája. Hát bizony azt már csakugyan ellopták. Megvakarta a fejét bánatában, lábujjhegyen sompolygott a házba, magához intette a feleségét, s homlokát ráncokba szedve, halkan, hogy senki meg ne hallja, a fülébe súgta:
– Ellopták.
Brassói Lapok, 1933. május 14.
