Utolsó beszélgetés Biró Imrével

Miközben a majdnem teltházas Estádio José Alvalade mintegy harmincezres kórusát csodáltam, és azon morfondíroztam, hogy ezek a luzitánok nem csak a pályán, hanem a lelátón is milyen aranyosan tudnak ünnepelni, derült égből villámcsapásként érkezett telefonomra a hír: otthon elhunyt Biró Imre. Számomra hirtelen elnémult a szurkolósereg, kialkudtak a fények, elsötétült a pálya, leállt a játék és megszűnt minden, amit addig a Sporting és ellenfele az örömfoci nevében nyújtott. Tudtam, hogy a néhány évvel ezelőtt hazatelepedett egykori ASA-játékos nincs jól, azt is, hogy állapota immár visszafordíthatatlan, azt viszont nem gondoltam volna, hogy neki csak csak ennyi volt megírva, itt a vég, ráadásként meg éppen egy futballmérkőzésen ér a halálhíre. A végtelennek tűnő néhány pillanat után a pályáról eltűnt a kisebb kiadású Messinek tűnő Edwards, a svéd–magyar középcsatár, Gyökeres Viktor, a szív-lélek Nuno Santos… Egyetlen játékos elevenedett meg a gyeptéglán: Biró I. A védők közt kígyózó, a labdazsonglőr, a körömpassz-adó, a gólvágó, a csodálatosan fejelő. Őt láttam, amint elhalássza a kirúgásra készülő Speriatu markából a lasztit és gólt lő az Argeş üres kapujába, 15 méterről beollózza a győztes találatot a scorniceşti-ieknek, gólt fejel a Steauanak, kapásból beveszi a Dinamo hálóját… És láttam azt a szívből nevető göndör hajú fickót, aki csapata minden egyes találatánál önfeledten tudott örülni. Megelevenedett, amint már betegen a disznajói szülői házából mégiscsak átbicegett egykori óvodája udvarára, és a fénykép kedvéért nevetve pózolt a zöldben. Akkor, amikor egy utolsó interjút készíthettem vele. Azt, amelyet az alábbiakban olvashatnak a marosvásárhelyi labdarúgás egyik legtehetségesebb és legeredményesebb játékosáról, aki 1978 és 1983 között több, mint öt idényen keresztül örvendeztette meg a Ligetbe kilátogató vagy a mérkőzést a rádió hullámhosszain követő ASA-drukkereket. 

Azon túl, hogy megboldogult édesapád Disznajón egy megyei, majd falusi csapat kapusa volt, ki fedezett fel a futball számára?

Különösképpen nem kellett felfedezzenek. A faluban akkoriban délutánonként minden kölyök focizott vagy kézilabdázott. Gyakran biciklire pattantunk, és valamelyik szomszédos településen kötöttünk ki, hogy az ottani gyerekekkel is megmérkőzzünk. Az iskolában szintén ez volt a fő szórakozásunk. Kamaszként már apám mellett, a falusi csapatban játszhattam, vagy úgy is mondhatnám, hogy ő játszott mellettem. Ugyanis én csatár voltam, ő meg hálóőr, de amikor bajban voltunk, és egyenlíteni kellett, sokszor ott hagyta a kaput és előre jött. Szerencsénk volt az anyámmal, ő is nagyon szerette a futballt. Miután bekerültem Szászrégenbe, majd húszévesen Marosvásárhelyre az ASA-hoz, szinte minden meccsemre eljött és apámmal együtt szurkolt.

Amikor 1978-ban Szászrégen egyik C osztályos csapatától, az Avântultól felkerültél az ASA-hoz, hitted volna, hogy egyből kezdőjátékos, majd a teljes idényen keresztül alapember leszel, akire még a válogatott edzői is felfigyelnek?

Nem gondoltam erre, én egyszerűen csak jöttem, szerettem a focit és …tettem a dolgomat. Bóné Tibor személyében egy csodálatos edzőre leltem, aki a csapattársaimmal együtt sokat segített a beilleszkedésemben és fejlődésemben.

Értem azt, hogy tetted a dolgodat, de valamivel csak több dolgod lehetett, mint a harmadosztályban. Mert azért már az első idényben 34-ből 34 mérkőzést lejátszani és tíz gólt rúgni, még egy A-ból érkezett újonc számára is kiváló teljesítmény lett volna!

Persze, hogy az első ligában magasabbak voltak a követelmények, nagyobb volt a csapaton belüli versengés, sokkal nagyobb volt a tét, de én így is csupa kedvtelésből fociztam. Közben meg hajtottam, amennyire csak bírtam. Talán ennek köszönhetően is már az első meccseken bekerültem a csapatba és kezdtem rúgni a gólokat.

Láttunk középcsatárként és támadó középpályásként játszani, jobb oldalon, bal oldalon, középen focizni. Hol érezted a legjobban magad?

A legjobban az ék szerepében éreztem jól magam, csakhogy akkoriban az ASA-nak volt egy kiváló középcsatára, Fanici Bandi, akit lehetetlen lett volna kiszorítani a kezdő 11-ből. Ezért Tibi bácsi a középvonalban találta meg a helyem. Mind az ő, mind az őt követő edzők, Zavoda, Ördögh és Czakó keze alatt is támadó középpályást játszottam, ami szintén nagyon jól feküdt nekem.

Valóban a sokoldalú focistákat az az úgymond veszély fenyegeti, hogy edzőváltás után újabb és újabb szerepkör vár rájuk.

Az én esetemben, ez tényleg nem fordult elő. Nem csak hogy mind a négyen számoltak velem, de egy bizonyos fokú szabadságot biztosítottak, aminek, természetszerűen, csak örülni tudtam. Ez rendkívül fontos tényező egy olyan támadó szellemű futballista számára, aki egyben kreatív, látványos és eredményes próbál lenni. Úgy érzem, bár voltak kilengéseim, egyik mesterem bizalmával sem éltem vissza. Én pont úgy kedveltem Zavoda Feri bácsit is, mint a többieket, noha őt nem mindenki tartotta feltétlenül jó szakembernek. Viszont amikor Egyiptomban portyáztunk, láttam mekkora szeretet és tisztelet veszi körül az olyan legendák részéről is, mint Puskás vagy Hidegkuti, akik akkoriban éppen az afrikai országban edzősködtek.

Biztos, hogy nem számoltad, de csak tudod, kitől kaptad a legtöbb gólpasszt.

Mindannyian segítettek, hiszen az ASA-nál akkoriban igazi csapatjáték folyt. Nem volt az, hogy most egy bizonyos társunkra kell játszani, merthogy ő a leginkább gólerős focista, vagy éppen gólkirályt akarunk faragni belőle. Nyilván, hogy Fazakastól, Hajnaltól, Bölönitől sokkal több beívelés érkezett, mint a sepregetőt játszó Ispirtől. A legjobban talán mégiscsak Laci passzolt, akinek mind a pályán, mind azon kívül mindig zseniális ötletei voltak. Sokat biztatott, tanított, vagy legalábbis próbált rávezetni, mit és hogyan csináljak a gyepen meg azon kívül.

Fazakas Árpi viszont egy tévéinterjúban azt állította, hogy amikor az öltözőben meghallotta, hogy téged elsősorban a meccsprémium érdekel, jött hogy neked szökjön.

Nem emlékszem ilyesmire: sem arra, hogy felbőszítettem, sem arra, hogy anyagias lettem volna. Mint említettem, én elsősorban kedvtelésből futballoztam. Mint ahogyan a társaság nagytöbbsége. Nem a pénzért igazoltam át 1983 októberében Jászvásárra, és nem az anyagiak miatt léptem onnan tovább Kolozsvárra. Sokkal fontosabbnak tartottam a szeretetet – azt, amit a közönségtől meg a társaimtól kaptam.

Mondták-e valaha neked, hogy a te tehetségeddel többre is vihetnéd? Elvégre 1978 júniusában még a C-ben kergetted a labdát, októberben pedig a román válogatottban is bemutatkoztál.

Mondták, nem is kevesen. De hát így hozta a sors. Volt bennem is egy adag bohémság, egy adag konokság, ami lehet, hogy valamelyest visszavetett. Én például kétszer is meggondoltam, hogy menjek a válogatottba, vagy sem.

Egy sportoló számára a címeres mez viselése nem a megtiszteltetés netovábbja? Vagy más szemszögből nézve: a Ceaușescu-korszakban ez opció kérdése lehetett?

Valóban dicsőség volt a válogatottban játszani, de nem azért a kommunista rendszerért, amelyet szívből utáltam. Hogy is szerethettem volna, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy beszélgetéseimet lehallgatták, és mivel azokkal nem nyertem el az elvtársak tetszését, az ASA egyiptomi és, talán, iráni turnéjára egyszerűen nem engedtek ki. Egyértelmű, hogy ezt megfélemlítésnek és büntetésnek szánták. Nem állítom, hogy olyan bátor lettem volna, hogy a szövetségi kapitánynak nemet mondjak. De elgondolkoztam rajta. Még akkor is, ha ’78 őszén Kovács Pisti bácsi hívott meg egy olyan keretbe, ahol még volt egy jó pár magyar játékos. De olyan is előfordult, hogy a ’80-as esztendők elején felhívott Mircea Lucescu, közölte, hogy tetszik a játékom, számít rám, aztán mégsem hívott be egyszer sem a válogatottba.

A nagyválogatottban kezdőjátékosként kipipáltál egy félidőt a lengyelek ellen, alapember voltál viszont az ifiknél, és bemutatkoztál az olimpiai válogatottban is.

Ez utóbbiban kissé későn, 28 éves koromban, amikor már az „U” Kolozsvár színeiben rúgtam a bőrt. Az ifibe valóban rendszeresen hívtak Gál Dezsővel és Bozeșannal együtt. Egy olyan kitűnő csapatban játszhattam, ahol rajtunk kívül olyanok rúgták a labdát, mint a nagybányai Terhes, a craiovai Geolgău és Irimescu, a bákói Costel Solomon és Chitaru, a vajdahunyadi Klein, a kolozsvári Suciu, a Steauahoz igazolt Iovan, a Sportulnál játszó Mihail Marian. A magyar válogatottat 4-0-ra vertük le egy olyan időszakban, amikor a felnőtteknél Romániának még soha nem sikerült legyőznie.

Az első osztályban játszott több mint 350 mérkőzésen 85-ször találtál az ellenfél hálójába, ami nem kis teljesítmény. A sok-sok emlékezetes találatod közül számomra a Speriatunak, az FC Argeș és az utánpótlás válogatott kapusának lőtt gólod maradt meg a leginkább.

És, gondolom, sokan másokban is, hiszen azt a mérkőzést a televízió is közvetítette, ami akkoriban nagy eseménynek számított. Valóban egy igencsak érdekes gól volt: kézből készült kirúgni a labdát, fel is dobta, én meg a háta mögül érkezve átpöccintettem fölötte, és befejeltem. Azzal a találattal győztünk 1-0-ra az 1978/79-es idény leendő bajnokcsapatát. Sem azelőtt, sem azután ilyen gólt nem szereztem. Jól megtréfáltam Sperit, akivel egy ideig az ifi válogatottban csapattársak voltunk, de igazából a nagy Silviu Lungnak voltam a mumusa. Neki Vásárhelyen is, Craiován is lőttem gólt, nem is akármilyent!

Nedeanak, a Scornicești kapusának 16 méterről ollóztad be a lasztit – ilyet sem látni gyakran.

Erre viszont nem emlékszem. Már csak azért sem, mert én nemigen rúgtam a kaput távolról. Nem mintha nem tudtam volna, de volt, aki ezt sokkal jobban tegye; emlékezzünk csak vissza Bölöni, Hajnal, Gál meg Bozeșan bombáira.

Amíg ki nem kristályosodott, hogy nem feltétlenül a csatársorban lesz a helyed, Fanici nem tartott attól, hogy kimaradhat a kezdőcsapatból?

Azon túl, hogy nem volt egy irigykedő típusú ember, hamar összebarátkoztunk. Tudtuk, hogy ha tisztességesen dolgozunk, mindketten beférünk a kezdő 11-be. És, mint korábban említettem, így is történt.

Dolgoztál, hajtottál, gólokat rúgtál, mégis bizonyos edzők szerint igencsak makacs voltál.

Cigizhettem volna kevesebbet, szórakozhattam volna visszafogottabban, lehettem volna fegyelmezettebb, de annak idején én így éreztem jól magam. Nem érdekelt, hogy a kimaradás miatt Tibi bácsi istenesen megpakolt, vagy a dohányzásért Czakó levágta a kajapénzemet. Már kiskorom óta önfejű kölyök voltam.

Azt állítod, hogy nem a pénz vezérelt Moldva egykori fővárosába, a Politehnicahoz. Gondolom, az egyetemi diploma.

Az az egyetemi diploma, amelyet Marosvásárhelyen lehetetlen volt megszerezni. Legalábbis olyan körülmények között, amilyenek között az élsportolók szokták. Testnevelőtanár szerettem volna lenni, de míg csapattársaimat, Varodit és Vunvuleát a vezetőség besegítette a főiskolára, én maradtam Cacoveanuék ígéreteivel. Ami nem ment itthon, az Jászvásáron egyből sikerült, nem is akárhová: a mérnöki egyetemre. A felvételin elémbe tettek egy fehér papírlapot, és kikötötték, hogy ugyanúgy adjam vissza. Ugyanez történt a vizsgákon is. Közben időnként meg-megjelentem a kurzusokon, hogy legyen némi fogalmam arról, amit tanulok. Amúgy nagyon jó életem volt a Polinál, szerettem a csapatot, a várost… És körülbelül ugyanez a sors várt rám az együttes kiesése után Kolozsváron. Ott hasonló körülmények közt folytattam az egyetemet. Lediplomáztam, de gyorsan tegyem hozzá, soha nem dolgoztam az úgymond szakmámban. A Szamos partján is nagyon jól éreztem magam, akárcsak később, 1990 után Győrben, ahová hármunkat, Biró Bélát, Szántó Csabát meg engem egy használt Ikarusért adott el az ASA vezetősége. De egy szó, mint száz: a legszebb éveim mégiscsak Marosvásárhelyen voltak!