Tetemre hívás

(Gyertyagyújtástól torokszorításig)

Lassan, nagyon lassan halványulnak, szelidülnek, tájba, múltba simulnak az emlékek…. De egy nagyon ritkán nyitogatott, poros szekrény-rekeszben ott lapul a régi újságköteg, mely nem felejt, bármikor visszaidézi azokat a lelkes, rémséges, soha meg nem ismételhető napokat, heteket, hónapokat, amelyek már hűvös, értelmezhető, átértelmezhető, félreértelmezhető történelemmé szublimálódnak.

A cafrangosodó, sárguló, avuló újság paksaméta első, legfelső darabja a Bukarestben 1989-ig, a forradalmi változásokig megjelenő, szakszervezeti hetilap, a MUNKÁSÉLET utolsó példánya. E jelentéktelen, pártpropagandává alacsonyodott újság marosvásárhelyi tudósítója voltam, ma úgy kellene fogalmaznom, hogy hom office-ban dolgoztam, de hát akkor hol voltunk még az internettől, a mobiltelefonokról és ezektől a ma már divatos szakkifejzésektől…Magamban füstölögve, jobb időkre áhítozva dagonyáztam a fősodrás mérsékeltebb tartományaiban, igyekeztem megúszni a főtitkári születésnap-köszöntő verseket, az “elvtársnő” istenítését, a kötelező pártódákat, a szocializmus forró dicsőítését. Ám nem akarom megúszni a megúszhatatlant: beálltam én is a sorba a zsíros kenyérért, a silány fűtésért, a túlélésért. Amikor a feje tetejére állt a világunk, a Munkásélet jogutódja a VALÓSÁG lett, maradtam tehát vásárhelyi tudosító a mindössze egy évig élt, merem állítani, az akkori idők legszínvonalasabb, erdélyi magyar sajtóorgánumánál. (Az is megérne egy misét, hogy ’89 előtt akarva-akaratlanul folyton munkásokról kellett írnom, és ez nem is lett volna nagy baj, csak az volt a bibi, hogy mindig megszépítve kellett közölnöm a tőlük hallottakat. Tényleg: mi van manapság a munkásokkal? Erről szinte semmit nem tudunk.)

Mint tudjuk, decemberben nagyot fordult velünk a Föld!  Idén, február tizedikén nem mentem kivonulni gyertyával, könyvvel a kézben. Hogy miért nem? Mert megöregedtem, lecsillapodtam, begubóztam, de azért a négy fal között idén is jó volt emlékezni. Van mire… Amikor a többezres tömeg utcára vonult, azokban a napokban ugye az volt a fő téma, hogy a korábban össze vegyített Bolyai és Papiu iskola ismét kizárólag magyar illetve román tannyelvűvé váljon. Hogy ez mennyire kényes téma volt, arról ma már csak felszínesen lehet mesélni, de ennek súlyát átérezni szinte lehetetlen. Hogy pontosan február 10. előtt vagy napokkal azután, már nem emlékszem, de tény, hogy a Bolyaihoz közel eső, akkor Rigó utcai, most Avramescu utcai lakásunkban, ahol szüleim éltek, egy napon pár fős diákcsapat gyűlt össze az ebédlőasztal körül, és petíciót írtak… kihez is? Már nem tudom, talán a helyi FSN-hez, talán az országos vezetőséghez, talán Iliescuhoz, talán Király Károlyhoz… Mintha más világon lettem volna: lélegzetvisszafojtva bámultam a lehető legbékésebb, addig semmilyen közügyben meg nem nyilvánuló fiamat és társaikat, ahogy forronganak, munkálkodnak, kiállnak magukért, jövőjükért… Ha jól emlékszem, a kis csapat másik tagja Kincses Előd lánya, Réka volt, a többi arc belemosódott a közelmúlt halványuló tablójába. A Bolyaiban a gyerekek mozgolódtak, a cementpadlós folyosókon órákig ülősztrájkkal fejezték ki elszántságukat. Emlékszem: a kislányos anyák némelyike kispárnával lopakodott be a suliba, féltették csemetéjüket a felfázástól, de a kis hölgyek méltatlankodva utasították vissza a forradalmiatlan tettet. Mi, “fiús” anyukák szendvicsekkel járultunk hozzá az Ügyhöz, de ettől sem lelkesedtek a tiniforradalmárok.

Az ülősztrájk nem látszott a városban, de az annál inkább, hogy a Városháza előtti tér nap mint nap megtelt hol román hol magyar ifjak (és nemcsak!) csapatával. Folyton tömve volt a tér, a fő hangadók a román diákok voltak, de meggyőződésem, hogy a régi rendszert kiszolgáló egyének, az azokban a napokban ugyancsak “begyulladt” volt szekusok vagy családi környezetben, vagy a román iskolák falai között, vagy ott, a téren nyíltan uszították a tanulókat. Az egyik ilyen, talán a legperzselőbb napon bementem a Vatra folyóirat szerkesztőségébe, ez nem azonos az ultranacionalista szervezettel, mely azokban a napokban főszereplővé avanzsált. A szerkesztőség földszinti ablakai a megrohamozott térre nyíltak akkoriban. Mihai Sin író a lap főtitkára volt. Marosvásárhely egyik legjelesebb román személyiségének számított, 2014-ben távozott az élők sorából. Ha vissza tudnám idézni azt a hangulatot, ahogy leülünk egymással szemben, mialatt kint üvölt a román diáksereg (Nu lăsăm! Nem hagyjuk! Murim, luptăm, Ardealul nu lăsăm! Vagyis: meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem hagyjuk!) megtenném, de kevés a főnév, a jelző annak a nyomasztó érzésnek az ecseteléséhez, amikor szó szerint halálfélelem, vagy legalábbis egzisztencia-féltés lesz úrrá az emberen, és akkor beszélgess a “másik” közösség prominens képviselőjével… Negyvenegynéhány éves újságírói pályafutásom egyik kimagasló fegyvertényeként őrzöm az interjút. Címe: “Sínen vagyunk?”, némi szójátékkal utalva a többkötetes román író nevére, a kérdőjel pedig arra hajaz, hogy a jövőnk olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Mihai Sin regényeit a Ceaușescu-érában igencsak cenzúrázták, átíratták, de azért tehetsége elé nem lehetett hermetikusan záró gátat emelni, igencsak tekintélyes, befutott írónak számított. Ő igen tapintatosan, empatikus érvekkel enyhítve azt sérelmezte, mint a román többség nagy része, hogy a magyar közösség, a diákok vehemenciája, lázas sietsége gerjeszti az indulatokat, a heves ellenállást. Az én álláspontom egyértelmű és szilárd volt: addig kell ütni a vasat, amíg még meleg. Az ideiglenes országvezetéstől vártuk a sürgős lépéseket az érdekérvényesítés útján, mert féltünk attól, hogy egy bebetonozódó hatalom pontosan olyan merev lesz kisebbségi ügyekben, mint a korábbi vezetőség. Aztán lett, ami lett.

Legszívesebben ide idézném az egész interjút, de az akkori komor hangulat felelvenítése nélkül talán már okafogyottnak, idejét múltnak hatna a szöveg. Ijesztő volt az üvöltözés, és még csaknem egy hónap volt hátra a márciusi torokszorongatásig. Bánom, hogy nem vezettem naplót azokban a hetekben. De olyan sűrű és elképesztő volt a lét, hogy nem maradt idő a fogalmazásra, a távolságtartás, józan mérlegelés csak jóval később következett…

A 35 évvel ezelőtti eseménysor emléke lassan végleg kihűl. De néha, főleg évfordulók idején, ha megpiszkáljuk, lassan vérezni kezd, mint Arany János híres balladájában Bárczi Benő teteme, amikor közeledik hozzá szeretője, Kún Abigél.