Bölöni DomokosAz alább következő adomákat az Új Élet folyóirat 1969-es szilveszteri számában találtam.
Évekkel ezelőtt történt. Egyik kolléganőm hirtelen beteg lett. Behívattak az igazgatóságra, és a kezembe nyomtak egy főszerepet. Körbeforgattak, és azt mondták: „A ruha jó lesz, a járásokat majd kinn megtanuljuk. Igaz, hogy már tizenkét óra, de a szövegtanulásra lesz időd bőven az autóbuszban. Csak este nyolckor kezdődik az előadás a vidéken”.
Sikerült egészen megnyugtatniuk. Tanultam, tanultam, út előtt is, az autóbuszban is. Arra már nem futotta az időből, hogy a partnereim szövegeit, az úgynevezett végszavakat is megtanuljam. És eljött az előadás. Emlékszem, rengeteg ki- és bejárásom volt. Hol vederrel, hol fával a karomon, hol szemétlapáttal és seprűvel jelentem meg a színen. A kellékeim szépen ott sorakoztak mellettem egy asztalon. Éppen egy szemétlapáttal álltam az ajtó előtt, és fogalmam sem volt, mi az a végszó, amire be kellene lépnem. Szemben velem, a bejárat túlsó felén állt az ügyelő, nagyon lelkes, de kissé nagyothalló munkatársunk. Állt, példánnyal a kezében és belemélyedt. Én kétségbeesett karlejtéssel igyekeztem felhívni magamra a figyelmét. Éreztem, hogy be kell vinnem a színpadra azt a szomorú szemétlapátot… De mikor? Mikor???
„Pista – suttogtam… – A végszót!!…”
Semmi válasz. Fojtott, de hangosabb segélykiáltás részemről: „Pistaa! A véégszóóót!”
Semmi. (Most kések le, gondoltam.) Egy utolsó erőfeszítés félhangosan, egy vízbefúló arckifejezésével: „Pista!!!”
És szinte kiáltva: „A végszót!”
Ő rám nézett, biztosan furcsállta kétségbeesett ábrázatomat, s nagyon komolyan válaszolt: „Ott van az asztalon”.
