Talált történet – Cseszternák harácsol

Sabác bevételekor történt (1914. augusztus).

A parancsnok a nemzetközi jogot a legaljasabban megsértő lakosság megbüntetésére elrendelte a harácsolást.

A baka alighanem etnográfus volt, vagy mi, mert pápaszemet viselt, és összeszedett mindent, ami csak szerb volt. A hátizsákja púpos volt, hogy majd kiszakadt. Volt abban minden vacak. Harisnya, fodor, cipőfűző, kilőtt patronhüvely, szög, skatulya, konzervdoboz, srapnell-repesz, zubbonygallér, meg a jó Isten tudja, hogy még mi. Olyan nehéz volt, hogy egy málhás állatnak is elég lett volna cipelnie. De a mi barátunk vitte, cipelte árkon-bokron, hegyen-völgyön át fáradhatatlanul. A szemei kimeredtek, a nyakerei kidagadtak, a lélegzete elakadt, de azért ki nem dobott volna belőle egy cérnaszálat sem!

Ez az ember volt a legmulatságosabb alak. Mindig szaladt, mindig kutatott, de – mert a nagy terhe a mozgásban erősen késleltette –, mindenhova utolsónak érkezett olyan helyekre, amelyeket már régen átkutattak a többiek, és így semmit sem talált.
Az egyik házban nagyon sokáig időzött. Mikor a házból kilépett, az arca mosolygott, és boldogan gyömöszölt valamit a zsebébe. Az őrmester éppen akkor ment el arra. Civilben lókupec volt. Ő meg arról volt nevezetes, hogy nem szerette, ha a bakái más ember tulajdonát apasztották. Ha pedig észrevette, hogy valaki talált valamiféle értékesebb dolgot, azzal a megokolással, hogy a harácsolt tárgyakat a század emberei között testvériesen el kell osztani, megtartotta magának.

Az őrmester észrevette, hogy a pápaszemes valamit a zsebébe gyömöszölt. Boldogan mosolygó arcáról pedig azt sejtette, hogy alighanem jó fogást csinált. Odament hozzá, aztán kedélyesen megszólította: – Szeded, szeded?
A pápaszemesnek egyszerre melege lett. Tudta, hogy most a gondosan összekuporgatott holmija veszedelemben van. Ijedten hebegte: – Nem találtam semmit, őrmester úr.
De Cseszternák őrmester úr nem engedett: – Láttam, mikor a zsebedbe csúsztattál valamit! Azzal ráordított: – Mit dugtál a zsebedbe?
A pápaszemes izzadt. Már látta is, hogy őrmester-úr Cseszternák hogyan szedi el tőle az értékes holmit. Cseszternák észrevette bokája szorongását, ő meg örült, hogy a jó fogás tényleg jó fogás lesz, és szaporán beszélt:
– Majd gondolok rá, hogy egyes ügyes emberek ne harácsolhassanak össze mindent.
Keményen ránézett a tipegő-ropogó emberre:
– Ide azzal a holmival!
A pápaszemesnek majdnem kicsordult a könnye:
– Ne vegye el, őrmester úr, tőlem? – rimánkodott kétségbeesetten. – Úgysem lehet elosztani a század emberei között. Két darab az egész. – És hamisan hunyorított Cseszternák felé:
– Inkább osszuk el magunk között. Az egyik legyen a magáé, a másik meg maradjon az enyém.
Cseszternák szeme megcsillant, körülnézett, aztán karonfogta a pápaszemest, bevezette egyik udvarba s ott – nehogy a fényes zsákmány elosztását valaki meglássa – halkan a fülébe súgta.
– Jól van! Az egyiket add nekem, a másik meg, ez egyszer nem bánom, maradjon a tied… De egy szót se szólj senkinek!
A pápaszemes tűzbejött: – Hova gondol! – szörnyülködött nagyon becsületesen. Azzal a zsebébe nyúlt, előhúzott belőle valami furcsa gömbölyű tárgyat, és azt Cseszternák felé tartotta.
– Tessék!
Cseszternák ránézett a valamire, és visszahökkent:
– Mi a csuda ez? – kérdezte bambán.
A pápaszemes közelebb hajolt hozzá:
– Lókaparó! – súgta sokatmondóan, és sohasem tudta megfejteni, hogy miért csördítette képen Cseszternák.
Mikor ő olyan igaz szívvel meg akarta vele osztani a fényes hadizsákmányt…

(Forrás: A zsákmány, írta Nyáry Andor író, újságíró; Pesti Hírlap Vasárnapja, 1928. augusztus 5.)