Számomra a fotózás hobbiként indult

A Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület kezdeményezésére egy fotós programsorozat zajlik éppen városunkban, amelynek keretében fiatalokat képeznek fényképészetre és marosvásárhelyi örmény épületeket örökítenek meg, amelyeket a tervek szerint kiállításon fognak majd bemutatni a nagyközönség számára.

Az esemény egyik képzésén mi is részt vehettünk és betekintést nyerhettünk ezáltal a fiatalok fényképészeti oktatásába, ahol olyan utómunkálatokat tanulhattak el, mint az expozíció módosítása, a fehér egyensúly optimális beállítása, a megfelelő színhőmérsékletek alkalmazása, a HDR technológia használata vagy éppen a nem kívánt elemek eltüntetésének módszerei a fotókról, például különböző tükrözési eljárásokkal.

A képzést Szigeti Szenner Szilárd tartja, akivel sikerült interjút is készítenünk, amely az alábbiakban olvasható:

– Általában az ilyen interjúkat a név és a foglalkozás kérdésével szoktuk indítani, amely az Ön esetében ugyan nyilvánvaló, mégis arra szeretném megkérni, hogy röviden mutassa be néhány szóban az aktuális foglalkozását a művész úr.

– A művész úr megnevezés az talán egy picit erős, én nem szeretem használni, mert azt hiszem, hogy az nálam sokkal tapasztaltabb, tehetségesebb vagy több alkotással rendelkező személyeket illet meg, én rájuk szeretem ezt a kifejezést használni, magamra semmiképp nem. A nevem Szigeti Szenner Szilárd és mindig nagyon nehéz összefoglalni azt, hogy mivel foglalkozom, mert nem tudom azt mondani, hogy ács vagyok, kőműves vagyok, nem tudok egy mondatban, egy szakmaként hivatkozni a mesterségemre. Számomra a fotózás az hobbiként indult, de a mai napig is fotózok, úgy hobbiból, kedvtelésből egy szabad órában, egy szabad hétvégén, mint hivatás szerűen, akár megrendelésre. Lényegében a megélhetésem egy részét az képezi, hogy fényképeket készítek, de ugyanakkor filmkészítéssel is foglalkozok. A dokumentumfilmek világa kimondottan érdekel és izgalomban tart, és szeretnék benne még inkább elmélyedni. Jók ezek az alkalmak, amikor az embernek beszélnie kell ezekről, el kell magyaráznia ezeket, hiszen olyankor jön rá, hogy mi az, amit még ő sem tud. Azáltal, hogy az ember megfogalma a foglalkozását és a törekvéseit, még inkább tudatosítja ezeket önmagában. Mostanság a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is tartok néhány szemináriumot és ez nekem nagyon sokat segít abban, hogy jobban elmélyedjek azokban a kérdésekben, amelyek engem és remélem a diákokat is érdekelnek. Közhelyként alkalmazzák vagy mondják, de én azt gondolom, hogy mindig, amikor az ember tanít, akkor önmaga is tanúl.

– Mi a célja a Marosvásárhelyi Örmény Magyar Kulturális Egyesület éppen zajló fotós programjának, mit kívánnak vele elérni?

– A fotós program oktatási része két alkalomból állt és nyilván két rövid találkozás során azért nem tudtunk elmélyedni a fotógráfia világában teljes mértékben. Nem tudjuk ennyi idő alatt a különböző technikai elemeken átrágni magunkat vagy nem tudjuk a fotózás történetét megismertetni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez egy kiváló lehetőség azok számára, akiknek a fényképészet első sorban hobbi vagy kikapcsolódás, mert nekik tudunk egy kis ízelítőt adni az alapvető kompozíciós szabályokból és megtanulhatnak, elmélyíthetnek néhány alapvető dolgot a fényképészettel kapcsolatban. Az esemény célja tehát első sorban az lenne, hogy aki a fényképészetet kedvtelésből műveli és egy picit szeretne ebben a témában beszélgetni, tapogatózni, új dolgokat tanulni, akárcsak inspirációt gyűjteni, az most megtehette ezeken az alkalmakon. Számomra az esemény sikerét pedig az adja, hogy itt fiatalok találkozhattak, láthatták egymás munkáit és elemezhették ezeket. Én bízok benne, hogy ebből tanulhattak és inspirációt gyűjthettek a résztvevők.

– Önt mi inspirálta arra, hogy elkezdjen fényképészettel foglalkozni és hogy ezt a tudást a fiatalabb generációknak is átadja?

– Az inspirációm első sorban az volt, hogy a fénykép készítés ráébresztett arra, hogy lehet másképp látni a világot, segít egy picit kiszakadni a hétköznapokból és olyan részleteket keresni, olyan apró dolgokat, amire addig nem figyeltem fel, amég nem vittem egy sétára magammal a fényképezőgépet. Nyilván azóta már sokszor mondom azt is, hogy a fényképezőgépet kell letenni ahhoz, hogy az ember a teljes valóságot lássa és néha egy-egy kiránduláson otthon kell hagyni a fényképezőt. Ennek persze a másik oldala is megvan, amikor kimondottan azért megy el az ember valahova, hogy elvesztődjön a részletekben és a saját gondolataiban a fényképészet által. Nekem ez volt a felfedezés, amely arra késztetett, hogy ezzel kezdjek el foglalkozni. Az oktatás részét pedig azért végzem, mert részben fel lettem kérve rá, részben pedig, mert ráébredtem arra, hogy a tanítás az számomra is mennyit segít. Szóval, van egyfajta önzőség is ebben az oktatásban, nem azt szeretné mondani, hogy „jaj, mennyire jó adni”, hanem azt gondolom, hogy legalább annyit kapok, ha nem többet ezeken az alkalmakon, mint amennyit én adok.

– Akik nyomon követik az Ön munkásságát, tudják, hogy nem ez az első alkalom, hogy fiatalokat oktat a fényképészet terén. Milyen kihívásokkal találkozott a fényképészet tanítása során?

– A legnagyobb kihívás az volt, hogy úgy tanítsunk, hogy közben meghagyjuk az embereknek azt a teret, hogy sajátosan lássák a világot. Úgy kellett megtanítani a fotográfia különböző szabályait, hogy ugyanakkor azt is megértsék a tanulók, hogy tudatos, kreatív döntések által, ezek a szabályok akár felrúghatóak. Nem szabad másokra ráerőltetni a saját világlátásunkat vagy látásmódunkat a fotográfia területén. Az, ami számomra szép és jó, az nem biztos, hogy más számára is az kell legyen. Mindenkinek meg kell találnia a saját kis vizuális nyelvét, a saját történetmesélési módját a fényképek által. Véletlenül sem szabad azt a hibát elkövetni, hogy a tanulók azt érezzék, hogy amit én csinálok az a jó, vagy amit X, Y készít az a jó, csak azért, mert ő a művész vagy a szakmában a név. Ha adott egy sikeres fénykép vagy alkotó, akkor azt nézzük meg, találjuk ki, jöjjünk rá, hogy vajon az mitől működött és ennek fényében mindenki alakítsa ki a saját stílusát a fotográfián keresztül.

– Megéri a fényképészet tanulására időt fordítani?

– Én azt gondolom, hogy megéri, de ebben az esetben nem az volt a feladatunk, hogy feltétlenül arra neveljük a résztvevőket, hogy az itt elsajátított tudásból akarjanak megélni, vagy hogy arra késztessük őket, hogy a fényképészet legyen a szakmájuk, ezt mindenki önmaga dönti el.

– Mi fog történni a folytatásban, milyen eseményekkel folytatódik ez a fotós programsorozat?

– A képzés most lezárult. Ez egy rövid kis betekintést jelentett a fiatalok számára. Ugyanakkor a szervezőkkel abban maradtunk, hogy a fiatalok által fotózott épületeket valószínűleg egy kiállítás keretében bemutatnánk, ezzel lehetőséget teremtve, hogy megmutathassák, hogy hogyan látják ők a város bizonyos épületeit vagy a város különböző részeit.

– Ez igazán nagyszerű kezdeményezés! Búcsú kérdésként, az Ön véleményére lennék kíváncsi azzal kapcsolatban, hogy veszélyeztetve látja-e vagy sem a fényképészet művészetét az olyan új technológiák megjelenése által, mint a mesterséges intelligencia, hiszen ennek köszönhetően ma már bárki pár kattintással generálhat fényképeket bármilyen témában?

– Bizonyos szakmák veszélyeztetve vannak, ez nyilvánvaló, de hogyha a fényképezésre gondolok és arra, hogy a fiatalokat ez lelkesíti, hogy ők kimentek az utcára, hogy megtalálták a saját perspektívájukat, elkészítették a saját fényképeiket, akkor azt gondolom, hogy a fotózás nincs veszélyben. Itt az alkotás öröméről van szó, nem pedig arról, hogy feltétlenül kellett egy fénykép egy tárgyról vagy egy helyszínről. Hogyha a fotósok megélhetéséről lenne szó, akkor nyilván lehetne erről vitatkozni, de amikor a fotózás egy hobbi, egy kedvtelés, egy időtöltés, amely feltölti és inspirálja az embereket, akkor azt gondolom, hogy ezt nem fogják lecserélni arra, hogy néhány kulcsszó megadásával képeket generáljanak le, hiszen nem ez adja az örömöt, hanem az, hogy ők mennek keresztül a fénykép elkészítésének folyamatán.