Szabad – magyarok?

Napok, sőt hetek óta mást sem hallunk, hogy szabad a magyar. Mint vad a vadászati tilalom feloldását követően. Vannak mindenféle törvényes fékek és akadályok, szervek és szervezetek, sőt politikai alakulat is, amely képviselői által részt vesz a kormányzásban.

A Diszkrimináció ellenes tanács végzi a dolgát, több, de sokkal inkább kevesebb sikerrel, kézzel fogható eredménnyel.

Hogy mást ne mondjunk, még nem hallottam – tulajdonítható-e aggkori kezdődő vagy progresszív süketségemnek? – , hogy a tanács feljelentését, figyelmeztetését, írásbeli, törvényekre való hivatkozással teli jelzését, nyomásgyakorlását (?!!) követően a független román bíróság valakit, valakiket szabadságvesztésre ítélt volna kisebbségüldözés vádjával. Nem, ilyen nincs. Hiszen, ha az efféle madárka bekerül egy fegyintézetbe, rabtársai szószerint a vállukon hordozzák az etetéstől a beszélőig. A rabőrök nőket csempésznek be hozzá… Nem, ilyet honi bíróság nem cselekszik, mert senki sem lehet független saját véreitől. (Ez nem Amerika, ahol az afróázsiaiak üldözéséért fehéreket lehet becsukni.)

Szóval most újra ciki magyarnak lenni errefelé. Kimondva, kimondatlanul. Bőrünkön érezve vagy hírekből értesülve. Mindenki döntse el, mit ért e szócska alatt. Annak mértékét, súlyosságát, valóságtartamát, következményeit.

Ha volt egy viszonylagos nyugalmi időszak a rendszerváltást követő felzúdúlás, acsarkodás, szimbolikus mezőben zajló, majd tényleges összezördülés: a vásárhelyi magyar-román barátsági nagygyűlés után, amikor mindenfelől és mindenhonnan téma volt ama fekete március a kiszabott ítéletekkel, felmentésekkel és eltussolásokkal egybecsomagolva, akkor most három évtizeddel a történtek után ciklikusan visszatért a honi politikum széles udvarára, hordái-csordái a régi állapotok újrateremtéséhez fogtak. Képviselőjük van a parlamentben. Akinek intésére felvonulnak, randalíroznak, megzavarnak, feljelentenek, garázdálkodnak, „ősiséget” védnek, vagy intését sem várva rászökhetnek egy focicsapatra, amelyben talán a székely-magyar játékos a legkevesebb. A stadionok futbalhuligánjai vígan skandálhatnak magyarutáló rigmusokat, pfujozhatnak, mert az RLSZ ( Román Labda vagy magyarrúgó Szövetség) etikai bírósága et(n)ikailag nem minősítette rasszistának a krajovai szurkolók minősített idegengyűlöletét. Maga a mentegett viselkedésre utaló kifejezés is ostobaság, ugyanis a kiutasítandó magyarok, mitévők legyünk, román állampolárok, adófizetők, itt laktak már ősapáik is, nem futtak el megtrianva  Trianon után. Maradtak, mert nekik is ez volt a haza. Olyan mint a közös konyha. Össze lehet kapni a főzőkályhán, a vízcsapon, a fazakakon, de egy fedél alatt kell élni, közösen, beosztva kell használni a fürdőszobát, amíg nem kapnak különlakást – azaz autonómiát itt is, ott  is.

Meg lehet támadni a bíróságon egy kétnyelvű művelődési intézmény, a színház feliratát, mert egysorban írták, a teatruval a színházat. Holott Szentgyörgy esetében a később jövő, az utóbb létesített éppen a teatru volt. Tamási Áron neve még maradt, de ha emígyen mén tovább a világ, lesz ennek neolatin átírása is Aron Tămăşoiu formába. (Sajnos az Áront nem lehet igazán átírni, mert az ékezethiányt a kiolvasás semmissé teszi, annak felette pedig bilikus név, mi több zsidó, így hívták Mózes testvérét, Áront, a főpapot.) A két világháború közt a vásárhelyi Dandea féle időközi tanács a liberalizmus virágzása idején a magyar feliratú cégtáblák engedélyezését külön illetékhez kötötte, nyolcszáz lejt kellett volna fizetnie a magyar kereskedőnek, kisiparosnak, míg a román cégtáblák illetéke – adóra szükség van, csak az nem mindegy honnan vesszük bé – 200 lej volt évente. Akkoriban az OMP (Országos Magyar Párt) helyi intézőbizottsága Bernády javaslatára bírósághoz fordult és hallj csudát, a bíróság regáti és erdélyi román tanácsának tagjai egyenlően 200 lejre szállították le a cégérek illetékét.

Mi úgy gondoljuk, hogy ez a feléledés nem véletlen. Felülről vezérelt titkos akció. Az a Románia, amely az Európai Unió és NATO hűséges szövetségese, felhatalmazva érzi magát, hogy honi magyarjait támadja egyre gátlástalnabbul, egyelőre helyi szinteken és csatamezőkön, szimbolikusan, ítéletekkel, uszítással, hiszen a határon túli magyarokat védő/segítő, reményeiket tápláló, most takarékosságra állított, az oroszokat másként megítélő Budapest nem kap túl jó jegyeket, kiváló minősítést az EU-tól. S ha az EU nem csípi a különutas magyar vezetést, akkor Bukarestből az  európainak és toleránsnak álcázott titokzatos urak a stréber hajbókolásával, önszorgalmú buzgólkodásával igyekeznek túlteljesíteni, túllihegni a hűséget. Pedig, többek között, egyébiránt a magyar nyelv egyike az Unió elfogadott/kötelezően használható nyelveinek. Még Sepsivásárhelyen  vagy Krajovaszentgyörgyön is.