Stonehenge – az angol örökség egyik gyöngyszeme

Annak apropóján írom e cikket, hogy hamarosan, április elejétől megszűnik a Marosvásárhely és London közötti repülőjárat. Volt szerencsém nekem is ezzel a járattal utazni, két alkalommal is jártam Londonban. Most azonban nem a brit fővárosról írok, hanem Stonehenge-ről, a mai napig titokzatos, eredetét, célját még mindig homály fedő többezer éves őskori helyről, a körkörös kőtömbökről, a világ egyik csodájáról. Ahová Londonból mentünk egy borongós, esős, szeles márciusi napon, éppen a születésnapomon.

Két évvel ezelőtt azzal az elhatározással készütem Londonba, hogy onnan egy napot Stonhenge-ben töltünk. Mivel saját szervezésben, tömegközlekedéssel elég bonyolultnak tűnt eljutni oda, egy erre szakosodott londoni utazási irodánál foglaltam jegyet az útra. A buszos kirándulás körülbelül nyolc órát tartott, és utólag is áldottam az eszem, hogy ezt a módját választottam az oda-, illetve a visszajutásnak.

Reggel indultunk a központi autóbuszpályaudvarról. Kissé borongós volt az idő, talán még az eső is csepergett, de bíztunk abban, hogy később kiderül és jó időt fogunk ki ennek a történelmi helyszínnek a megcsodálásához. A pályaudvaron szendvicseket vettünk, hogy ott majd megesszük.

Sajnos az eső végig zuhogott, sőt mikor megérkeztünk, akkor annyira ránkzúdult az Isten áldása, hogy alig láttunk valamit az előttünk lévő tájból. Mintha nem is függőlegesen esett volna, hanem vízszintesen, párhuzamosan a földdel. Ezért az esernyő semmit sem ért, hacsak azt nem, hogy sokat nevettünk, mikor a viharos szélcsapások próbálták kicsavarni a kezünk közül.

A busz a látogatói központig vitt, ahol sorbaálltunk, majd egy másik kisbusszal mentünk tovább. A bátrabbak és fáradhatatlanabbak, az időjárással dacolók gyalog indultak neki. A kisbuszból leszállva még egy kis gyaloglás várt ránk egy aszfaltozott, különben mezei úton.

Furcsa volt a sok esőköpenyes, esernyős ember, pontosabban a tömeg, amely a kőkör felé igyekeztek. Féltem is, hogy nem tudok majd rendes fotót készíteni, arról nem is beszélve, hogy egy kis csendre is szükségem lett volna a nézelődésre, a hely szellemének átélésére.

Korábban olvastam, hogy nem közelíthető meg, hogy csak távolról látható, hogy az egész csak egy kőrakás, kár is odáig elmenni. Számomra sikerélményt jelentett eljutni oda. A sűrű eső, a szél, a hideg ellenére is sikerült megnézni több szögből is, azt mondtam ugyanis magamnak, hogy végre eljutottam ide, most nem fog az időjárás megakadályozni abban, hogy élvezzem is a látványt. Sikerült úgy megközelíteni, hogy ott már nem, vagy alig voltak látogatók. A szendvicses papírzacskók, mondanom sem kell, teljesen eláztak, szerencsére, az uzsonna nem.

Miután jól körbejártuk, visszamentünk a látogatói központba, ahol egy múzeum is várt, az egykori őskori falu rekonstruált mása, kiállítás korabeli eszközökről, csontvázakról és rekonstruált őskori emberről. Még büfé is működött, ahol egy meleg teával kényeztettük magunkat.

A buszhoz pontos időre kellett visszatérni, a sofőr befűtötte a járművet, úgy várt, ami nagyon jól esett átfázott csontjainknak. Mire estére visszaértünk Londonba, nagyjából meg is száradtak átázott kabátaink, cipőink.