Sírgyalázás

Gyászolj kisváros, hisz okod van rá. Nem most léptek át a nemlétbe azok, akiknek sírját meggyalázták. Természetesen (egyelőre, még, már?) ismeretlen tettesek. Ugyanis, amint hosszú életem tavaszán, nyarán és őszén tapasztaltam efféle vitézi tettek kapcsán, a tettes(ek) homályban marad(nak). Valami oknál fogva a közcsend és közrend avatott-hivatott őreinek, őrizőinek és fenntartóinak örökösen pechük (jó legyen: balszerencséjük) van ezekkel a vitéz éjjeli harcosokkal, sírkődöntögetőkkel.

A közeli kisvárosi sírok elseje kb. a kétszázadik évhez közeledik, ha megmaradt. Ha nem döntötték ki, nem vitték el, faragták át más felekezetek megboldogultjainak számára sírjelként. Ui. a közösség kb két százada telepedett meg a Felső-Maros partján.

Nem keresztek. Kövek fekete márványból, nemes köből vagy betonöntvények, műkőből készültek. Mindesesetre túl az anyagi károkozáson, az erkölcsi rombolás, az ártó szándék, a gyalázkodás és a gyalázathozás a cél és a következmény.

Akinek a sírhelyét, sírjelét szétrombolják azzal azt üzenik a hátramaradottaknak, hogy a megholt ismeretlen, jeltelen sírban fekvő akárki, senki. Nevefosztott. Nem hős, nem tiszeletet érdemlő, emlékét ne őrizze semmi. Ténylegesen nyomtalanul semmisüljön meg az, ki alatta pihent eladdig többé-kevésbé zavartalanul. De hát rajtaveszhet, aki azt képzeli, hogy az eltűntetés 100 százalékos: hiszen jő majd egy régész és egy antropológus a közelebbi és távolabbi jövőben, aki meghatározza DNS-ét és ezáltal még nácionáléjára is következetni tud.

A sírgyalázás (rablás) nem újkeletű és nem csak Közeli kisváros-specifikus. Az őskorban egyik törzs a másik ellenséges törzs sírjeleit, bálványait, isteneit, istenként tisztelt őseit, az első szimbólumokat azért rombolta szét, mert így magát a törzs összetartó erejét vonta el, gyülöletével megsemmisítette azt, azokat, akiktől erőt, bátorságot, öntudatot nyerhetett. A néprajz tele van efféle szertartásokkal, varázslásokkal, démonikus ártalom-hozással vagy megsemmisítési cselekvéssorral. Romboltak szét sírokat, egész temetőket nem is oly rég a múlt században – hogy csak ennél maradjunk, pogromok alkalmával a cári Oroszországban (halkan hozzáteszem a legyőzhetetlen Szovjetuniótól sem volt idegen – és ott sem kapták el a tetteseket, ez afféle tartós rendvédelmi üresmarkúság), Lengyelországban és Németországban egész iparág és szakembergárda alakult e műveletsorra, mely már nem csak éjjeli foglalkozás volt, a Kristallnacht mellett gyakorta voltak Kristaltag-ok is. Meg lágerek és krematóriumok, ahonnan senkit sem temettek szertartással, rabbival, pappal. És persze tájainkról sem hiányozhatott – hiszen benne voltunk az európai kultúráramlatokban pozitív és negatív értelmeben egyaránt. Mikor melyik volt erősebb.

Olyanok sírját rombolták szét, akik valamilyen csuda folytán hazajöttek és itt mertek meghalni, nem mentek ki idejében Amerikába, Ausztráliába, a Szentföldre és Párizs környékére, nem fordultak Dánia vagy Svédország felé. Akik hazatértek és megkeresték, ha még megvolt, a lakásukat, amit korábban másoknak utaltak ki ilyen-olyan hatóságok, mások lakták éppen (lásd: Kertész Imre: Sorstalanság c. regényének utolsó fejezeteit), kereste bútorait, és ékszereit (legtöbbször hiába). Na egyet mindig visszakapott, ha megőrizték – a fényképeket. Nem akarták, hogy az utódok azt gondolják, rokonai voltak azoknak, akik tagnap még csíkos ruhában, ma kölcsönruhában bekopogtatnak hozzájuk.

A címben jelzett közeli kisvárosban rövid idő alatt háromtucatnyi sírt rongáltak meg  értesüléseink szerint –  valakik. Ez bizonyosan nem afféle kamaszos-legényes csín. Ezt valakik szítják. Ez újnáci (nálunk új gárdista) elmék szülik és igyekeznek gyakorlatba ültetni.

A kisváros már csak nevének előtagjában német. A homogenizáció (az egyneműsítés, a szimbolikus genocídium, a nekrófágia) sem szocialista találmány. Ma még csak zsidó sírok állnak útjába és tanúskodnak arról, hogy valaha virágzó közösség élt a falak és népek között. Holnap jöhetnek a németek (azok sincsenek már két-három tucatnál többen), a vegyesek, majd a magyarok. Utána persze ott maradnak munkátlanul, hiszen a kisváros már ma is Judenrein. (Ha nem érted a szót, nézd meg egy német-magyar szótárban. De a hitleráj idején kiadottban.)