Nem tudom, mikor fogott meg, taglózott le először egy József Attila vers. Azt biztosan tudom viszont, hogy sok mindent az ő verseiből tanultam, értettem meg. Például emlékszem, milyen bűvös szó volt számomra kisgyermek koromban az üveggolyó. Anyácskám olvasta valamikor elalvás előtt nekem az ALTATÓ-t. Megkérdeztem, mi az, hogy üveggolyó, soha nem láttam addig olyasmit. Úgy képzeltem, hogy valami folyékony, forró láva, ami, ha nem vigyázok, kiégeti a szememet… Fura képzettársítás, de így maradt meg tudatomban. Később is imádtam az üveggolyókat, gyűjtöttem is őket.

Következő józsefattilai mély élményem – közben persze folyamatosan rácsodálkoztam opusaira – akkor ért, amikor reménytelenül, fájdalmasan szerelmes voltam. A NAGYON FÁJ sorai, a ,,kettős teher és kettős kincs, hogy szeretni kell”, az ,,oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat”, a ,,nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva”, a ,,kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben” sorok és társaik elevenembe vájtak. Egy szavalóversenyen elmondtam ezt a verssikolyt, és nagyot arattam vele. De nem azért, mert rém tehetséges voltam, hanem mert lelkem legmélyéből törtek fel a gondolatok, szavak, s valójában én is, a hallgatók is úgy érezhették, ott született a vers, a szemük láttára, fülük hallatára… Életem egyedi, megismételhetetlen mozzanata volt és marad az az esemény.

Attila valamit nagyon tudott. Azt, hogy életét, szenvedéseit, belső bizonytalanságait úgy öntse versbe, hogy költeményei nemesen csiszolt gyémántokként maradjanak fenn örökkön örökké. Persze a legsikerültebb versek, hiszen vannak jócskán halványabbak is. Ez elkerülhetetlen. Egészen addig, amíg a közelmúltban szemem elé nem kerül egy kétkötetes, terjedelmes mű, Attila mindössze egy morcos, vad tekintetű fiatalemberként élt tudatomban, aki szegény volt, és a vonat elé vetette magát. Egyénisége nem nagyon foglalkoztatott, bár az egyetemen, a magyar irodalom szakon Láng Gusztáv tanár úr, irodalomtörténész, kritikus minden írót, költőt megpróbált humanizált, valóságos mivoltában a szívünkbe lopni. Főleg Adyt és József Attilát.

Szóval ,,idegen test” volt számomra a költő, aztán jött Cselenyák Imre, akiről az ég világán semmit nem tudtam. Ő írta meg József Attila élettörténetét két kötetben: a TISZTA SZIVVEL és A SEMMI ÁGÁN csaknem 700 oldalt tesznek ki. Cselenyák Imre egy nem mindennapi egyéniség, író, zenész, dalszövegíró, csaknem hetven éves, rengeteget publikált, Arany Jánosról, Petőfi Sándorról, Tinódi Lantos Sebestyénről is regényt írt. A József Attila életrajz egészen friss, az utóbbi években keletkezett. Szinte lélegzetvisszafojtva olvastam végig a két kötetet. Természetesen nem tisztem értékelni a műveket, nem tudom megállapítani, hogy Cselenyák mennyire ragaszkodik a valósághoz, de kritikusai szerint mindig alapos kutató munkát végez, amikor egy-egy szerző élettörténetét készül regényes formába önteni és a mai olvasók elé tárni. Tény, hogy olvasása óta Attila beköltözött a hétköznapjaimba, s ha arra vetemedek, hogy újraolvassam gyönyörű verseit, immár húsvér valójában ül mellém maga a szerző, megelevenednek bajai, bánatai, szerelmei, csalódásai. Döbbenetesen szegény és nyomasztóan idegbeteg volt.

Páratlanul szépek az édesanyjához írt versei, de a regények szerint sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb volt a viszonyuk, mint ahogy sejtettem, hogy ne is beszéljünk testvéréről, Jolánról, aki maga is egy igen furcsa egyéniség volt. Sejtelmem sem volt arról, hogy évtizedeken keresztül a költő sorsa Jolán első férjétől függött, aki megpróbált banktisztviselőt faragni Attilából, természetesen sikertelenül.

Honnan is tudhattam volna, hogy milyen mély szakadék választotta el a költőt attól a nagypolgári családtól, rétegtől, amelynek az a Vágó Márta volt a tagja, akit Attilát felejteni Londonba küldtek, de akkorra szerelmük már kihűlőfélben volt. Sorra vehetnénk elhíresült szerelmi bonyodalmait, a Gyömrői Edittel, Kozmutza Flórával, Szántó Judittal tekergőző szerelmi szálakat, ezekről is csak halvány sejtelmeim voltak, és azok is főleg a költeményekből származnak, de ezek vajmi keveset fednek fel a meztelen valóságból. Az életrajz legmegrázóbb fejezetei Attila elkeserítő, ijesztő egészségi állapotáról szólnak, mélyen depresszív korszakairól, olykor elviselhetetlen összeférhetetlenségéről, és mindez oda vezetett, hogy a mély magány úgy fogta körül, mint egy sűrű, fekete, áthatolhatatlan fátyol.

Akarva akaratlanul tényleg pokolra ment – mint ahogy egyik versében írja – , hogy onnan bányássza elő ragyogó vers ékszereit. Végezetül álljon itt az a kis műremek, amely a NAGYON FÁJ mellett egyik kedvencemmé vált:

Ringató

Holott náddal ringat,

holott csobogással,

kékellő derűvel,

tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme

földerül majd mással,

de az is ringassa

ilyen ringatással.

Mert rövid. Nagyon sok más kedvencem túl hosszú lenne a felidézéshez, mint az ÓDA, az ESZMÉLET és társaik.

Pokolra kell menni!

Ringató

Máthé Éva

Érdekelhet:

Kövess minket aFacebookon!

Legfrissebb

Legolvasottabb

Információk:

Médiapartnereink:

Legolvasottabbak:

Kövess minket a
Facebookon!