Bölöni DomokosMottó: „Annyit ne edd magad!…”
Nincs kétségem afelől, hogy minden nyelv költészetében előkelő hely illeti a táplálkozás témakörét. Boldogsággal tölt el, hiszen a gasztroművészet nyelvünkben is rendkívül színes és változatos. Örömmel nyugtázom azt is, a Petőfi-bicentenárium kapcsán, hogy a paleolit diétáról nagy költőnk az elsők között ad hírt – János vitéz című csodás mesekölteményében.
Mert mit tapasztal János vitéz az óriások országában?
„No hanem, hisz ugyan volt is mit látnia!, Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.”
Mi ez, ha nem pontos híradás az echte paleolit gasztró csízióról?!
Emlékszem, mennyire elkerekedett a szemem (nemcsak a gyermekeimé), amikor a budapesti rádióból ezt a kedves szójátékos rigmust hallottuk: „Napköziben napiparancs – / Mindennapi papi: narancs!”
Mert narancsot jobbára csak moziban láttunk –, pedig a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom leggyümölcsözőbb, a kommunizmus csúcsait ostromló éveit éltük…
Nem a frappáns nyelvi lelemény hozta az élvezetet, hanem a narancs maga.
No de vissza a konyha-tanhoz. Olyan képzeletdús elnevezésekkel találkozunk (akárcsak mindenben, ami megnevezhető e világon), amelyektől még a legdeszkább gyomrú poéta is dalra fakad; például ott a szilágysági kukuró vagy a jobbágytelki zsírbarotty, ezek a felséges pánkók. (Amiből nem kapnak a punkok…)
De ott a nyakleves, a kórékürtös, a bagolytüdő, a hagymaránték, az oláhbéles, a rigókolbász, a kókonya.
És micsoda lehetőséget kínálnak a prózaíró számára, aki nyögdögélve ád nevet a hőseinek. Milyen mikszáthiasan hangzik például a Gömöri Zsámiska daloló neve, vagy a gúnynévként szerepeltethető Tökös Görhe!…Hát még a Trüttyölt Ratyli: az milyen lepukkant figurája lehet egy bütykös töngölyű himi-humi novellának…
Ilyen alapon szerény magam is megérdemlek valamiféle gasztrós nevet. Kiskoromban gyakran kínáltak (főleg az anyukám lánybarátnői, akik különböző etetési és egyéb gyakorlatokat hajtottak végre a beleegyezésem nélkül) olyan eledellel, amelyet máig utálok, pedig fogalmam sincs, mi lehetett –, mikor azt gügyögték: „Naagy szájat táát a babaa, itt a finom pápácsiii!…”
A baba ilyenkor üvöltve verte ki a hisztit, bár fogalma sem volt, mit tesz –, hiszen a pszichológiával akkor is hadilábon állt. De később, három-négyéves koromtól már tudtam: ha valaki arról beszél, hogy ennek vagy annak az asszonynak a főztje csak afféle pápácsi, hát egy életre kialakult a néniről a véleményem.
Felnevelő nagyapámat a falu így különböztette meg a többi azonos keresztnevű férfiútól: Pali Sándor. (Palinak az ő édesapját hívták.) Az én megkülönböztető nevem ezen az alapon Pali Sándor Domi lett.
(Az első esztendőkben még csak Domika.) Ezzel csak arra utalok, hogy a mostani költőnemzedék háromnevű divatja nem minden előzmény nélkül való.
Szülőfalum a Kis-Küküllő melléki települések között nem súrlódott túl közel Nagykendhez. Mégis az áldott emlékezetű Péterfy László nagytiszteletű úr szerkesztette Nagykendi Kalendárium 1995-ös kötetében szerepel egy olyan kaja, amely a nevemet viseli. Okát nem lelem, csak a leírását. Eszerint, mikor a kenyér megkeményedett, feldarabolták, töltöttek rá sós vizet, meghintették túróval, és azt ették.
Ez a székely különlegesség volt a DOMIKA.
A születésem körüli esztendőkben, s még jó pár évig, de talán a kollektivizált érában is ez a sós légszendvics fölöttébb hasznos és talán finom is lehetett.
A föld népe sosem pazarolt. Jöhet még idő, mikor magam is megenném… Manapság azonban bízvást meginnék rá egy korsó hideg sert is, ha még szabad volna. (Tiltva.)
Ha nem néptelenedett volna el a falum, már talán nem is Pali Sándor Domi lehetnék, hanem Pápácsi Domika…
