Ősz van

Naptári időszámításunk alapján már a közepén is áthaladtunk, erdélyi időjárás szerint szép, nagyon szép az ősz. Sok magyar ember gondolatában és érzésében Petőfi feledhetetlen verssorra szólal meg:

“Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? De szeretem.”

Földműves édesapám kérdezett hajdanában rám: fiam, te melyik évszakot kedveled a legjobban? Válaszom egyből érkezett a szülői kérdésre: az őszt. Mire ő megnyugodott apai felismeréssel adott nekem igazat, mert a falusi, földműves ember egész évi küzdelmének gyümölcsét az ősz hozza el. Ugyan, nagyon megváltozott azóta a világ, az élet Erdélyben, Pókában, de a szép gyermekkori őszi emlékek még mindig kísérnek.

Ehhez hasonló szép napsugaras ősz volt úgy hatvan évvel ezelőtt, amikor szomszédfaluban élő sógorunk meghívott a szüretre. A dércsípte szőlőoldalon reggeli melegedéshez megittak egy pohár pálinkát (a férfiak kettőt), aztán egymást heccelő biztatással beálltak a karók jelezte sorokba, s kosarakba szedve, hozták le a szőlős végén álló lovas szekéren elhelyezett fakádakba, s mi, végtelenül boldog gyerekek, mezítláb tapostuk a finom, édes szőlőt, időnként beleittunk az édes mustba.

Otthon jártam e napsugaras őszben, sógor szőlőjének helyén juhok legelnek, az időközben benőtt bokrok miatt már a pontos helyét sem tudom megmutatni az unokámnak, de a mezítlábas „szőlőörlést” elmeséltem, majd magamban elmerengtem: hatvan év múlva az én unokám milyen erdélyi, őszi gyermekkori emléket fog majd elmesélni?