Voltaire (1694. november 21. – 1778. május 30.), eredeti nevén François-Marie Arouet a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja; író, költő és filozófus. Éles eszéről, filozófiai témájú írásairól és a polgári szabadságjogok védelméről vált világszerte ismertté.
A Pesti Hírlap Vasárnapja 1928. április 8-i száma a jeles férfiú életének néhány emlékezetes mozzanatát eleveníti fel.
*
NAGY POGGYÁSSZAL AZ OLÜMPOSZRA
Franciaország, és ami ennél is többet jelent, Párizs egyik legelmésebb írója, Voltaire, Francois Marie Abonet, nyolcvannégy esztendős korában örök álomra hunyta le szemét. Írói munkáin, főként filozófiai eszméin, nagyon is keresztül robogott immár az idő. Emberi aktualitása, érdekessége hervadhatatlan. Egyik leghíresebb mondása volt, mikor műveinek sokaságát és terjedelmét dicsérték előtte:
— Igen, sokat írtam, de ez annál rosszabb reám nézve. Ekkora poggyásszal nagyon is nehéz az Olümposzra feljutni.
*
KÖLCSÖNÖSEN UTÁLTÁK EGYMÁST
Mikor száműzetése alatt Nagy Frigyes vendége volt a potsdami kastélyban, nem egészen idillikus jelenetek játszódtak le a nagy uralkodó és a nagy költő között.
Nagy Frigyes, aki eleinte királyokat illető fénnyel és pompával fogadta Voltaire-t, és a potsdami kastély legszebb lakosztályában szállásolta el, lassanként annyira bosszankodott a költő szeszélyein, mint amennyire ez unta a király végnélküli rigmusait és tehetetlen elbeszéléseit. A XVIII. század legnagyobb hadvezére ugyanis csapnivaló fűzfapoéta volt, és mint a tehetségtelen költők és írók általában, hihetetlenül termékeny. Voltaire napról-napra jobban érezte, hogy még a főkincstárnoki fizetés sem volna elég rekompenzáció a szörnyű poémák meghallgatásáért
Egy ízben, a király felolvasása alatt, türelmét vesztve, leplezetlenül ásítani kezdett, majd így szólt:
— A királyi gárda bizonyára már nagyon várja felséged legmagasabb látogatását. Frigyes azonnal megértette a célzást, és ironikus hangsúllyal kérdezte:
— Kedves Voltaire, ön bizonyára nem tartóztatna engem túlontúl erősen, ha most távozni akarnék.
— Felség — felelte Voltaire elbűvölő mosollyal —, én elvből nem tartóztatom a vendégeimet. A kellemetlen, unalmas, ostoba emberek csak kotródjanak gyorsan; de hadd menjen az elmés, a szeretetreméltó, a kellemes is, mielőtt még unalmassá, ízetlenné és ostobává válnék.
*
A MÁS BAJÁT KÖNNYŰ VISELNI
A király különben nem maradt adósa a költőnek. Egy ízben, mikor egyik családtagjának viselete nagyon felbosszantotta, és keserű haraggal kitört, Voltaire meg akarta nyugtatni:
— Felséged túlontúl izgatja magát ezzel a dologgal. Erősebbnek kell lennie.
A király fanyarul mosolygott:
— Monsieur Voltaire, mi mindnyájan hódolattal hajlunk meg az ön lelki nagysága előtt. Ön mindig és minden időben elég erős volt arra, hogy a mások baját elviselje.
*
„A POROSZ KIRÁLYT SZOLGÁLTAM”
Sokat beszéltek arról a letartóztatásról, mely Voltaire-t a porosz határon érte. A költő ugyanis megunván a király vendégszeretetét, egy szép napon hirtelen elhagyta Potsdamot. Meg kell mondani, hogy Voltaire a búcsúzásnál felette önérzetesen viselkedett. Kamarási kulcsát, évdíját, az ajándékba kapott ékszereket és pénzadományokat fejedelmi gesztussal dobta Frigyes úr lába elé. Eltávozott a királyi kastélyból szegényen, de meg nem alázottan. Úgyszólván egy krajcár nélkül hagyta el Frigyes birodalmát, s mikor vagyoni viszonyai után érdeklődtek, mosolyogva vont vállat.
— A porosz királyt szolgáltam.
És Voltaire mondása ma is szállóige a francia nyelvben, ha valaki azt akarja mondani, hogy hiábavaló munkát végzett.
*
VALAMIT MÉGIS ELVITT…
A költő azonban mégis vitt magával valamit. Furcsa, de éppen Frigyes úr csapnivaló verseit felejtette ládája mélyén. Egészen valószínű, hogy szórakozottsága nem volt teljesen jóhiszemű.
— Voltaire gúnyja elől — mondotta éppen Nagy Frigyes —, még a sír sem ad menedéket.
Egészen bizonyos, hogy Voltaire elmés széljegyzetek kíséretében be akarta mutatni a világnak a század legnagyobb hadvezérét — mint költőt. Szándéka azonban hajótörést szenvedett. A porosz határon letartóztatják, megmotozzák, és elszedik tőle az inkriminált királyi verseket.
Frigyes úr azzal vádolta Voltaire-t, hogy el akarta lopni verseit és kiadni saját neve alatt. Ezen a plágiumvádon aztán egész Európa mulat. És erről írja Dorset lord, követségi tanácsos felesége, egy levélben:
— Voltaire úrnál a pénzszomjúság egészen a beteges, piszkos monomániáig fajul. De a porosz király ő felsége verseinek még akkor sem írná alá a nevét, ha Frigyes úr, birodalmán kívül, Sziléziának azt a részét is odaadná neki, melyet éppen most készül Ausztria testéből elrabolni.
*
FEJEDELMI HAZATÉRÉSE
Voltaire harminc évi bolyongás után tért vissza Franciaországba, vagyis jobban mondva az ő imádott Párizsába, meghalni. Párizs olyan ünneplésben részesíti, amilyenben eddig még költőnek nem volt része. Pár hónapig szakadatlanul lázban ég a város, és Versaillesban, a királyi udvarban sem tolong úgy a nép, mint Villette márki palotájában, ahol Voltaire lakik.
Itt mondotta a nyolcvannégy éves költő a márkiné egyik barátnőjének, ki azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy szerelmi konfliktusát segítse valami jó tanáccsal megoldani:
— Jó tanács? — mosolygott a költő —, nagyon szívesen, édes asszonyom. Az öreg férfiak mindig szeretnek jó tanáccsal szolgálni, ez megvigasztalja őket azért, hogy íme, már nem képesek rossz példát mutatni.