Szucher Ervin
Szomorú vagyok. És dühös. Meghalt egy kolléga. Egy két lábon járó színházi lexikon, a szakmájához, a kultúrához és alanyaihoz mindig jó érzékkel és alázattal viszonyuló újságíró, halk szavú, szerény, mosolygós ember. Nem Istenre haragszom, arra nincs jogom. Hanem a helyzetre. A maga hatvan egy kevés pluszával nem volt fiatal, mondják egyesek. Valamikor ivott, cigizett, teszik hozzá szintén ők. Rákos is volt szegény, sopánkodnak egy ráadásnyit ugyanazok. Mind igaz. De arról nem tesznek említést, hogy lényegében mi adta meg az utolsó löketet, amely a gödör szélére taszította.
Az utóbbi két évtizedben Nánó Csaba előbb Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron volt kollégám. A Központnál, utána az Erdélyi Naplónál. Ritkán beszélgettünk, még ritkábban találkoztunk. Mindemellett nem csak hogy egy nyelvet beszéltünk, de azt úgy tettük, mintha már valamelyik múlt életünkből dialogizálnánk. A tavalyi év elején még közös szakmai terveket is szőttünk, amelyek aztán rajtunk kívülálló okok miatt időnap előtt meghiúsultak. A kegyetlen betegség közben megtámadta a tüdejét, de nem e miatt fogyott el körülötte a levegő. Beteg volt, de tettre kész. A kezelés megviselte. A lekezelés még inkább. Szakmai lenullázása meg egyenesen tönkretette. Főként, hogy onnan kapta az övön aluli ütést, ahonnan a legkevésbé számított rá. Hiába az olvasók biztató szava, olyanná vált, mint a gyermek, akinek elveszik a játékát. Merthogy neki tényleg elvették. Előbb betűk, majd szavak nélkül maradt. Péntek óta mi meg nélküle. Az igazi vesztesek mi vagyunk, neki megadatik a mennyei napló írása.
(Fotó: Bíró István)
Kulcsár Andrea
