Mi hiányzik a faluból?

4. Az útmester

Falunkban utászként emlegették Kiss Mihály bácsit, de amikor jeleztem ennek az írásnak ötletét, a szerkesztő csodálkozva kérdezett rám: az nem valamilyen katonai kifejezés? Utánanéztem, bizony az újságírónak volt igaza. Gondolom, nem az első eset. Ezek után furdalt a kíváncsiság, mi is volt a pontos megfelelője annak a szolgálatnak, amikor lapáttal a kezében napi 8-10 órán át egyengette a követ és földet két falu közötti közúton, s utána a hidak, átereszek mind működtek, így a nyári záporok után nem lepte el a sárlé a főutat.

Kíváncsiságomban segített a magyar értelmező szótár, ahol pontos egyszerűségében ez olvasható: „útmester – 1950-ig közigazgatási alkalmazott, aki egy meghatározott területen lévő állami utak karbantartására ügyelt fel”. Hadd idézzem tovább a szótárban olvasható szöveget, ahol irodalmi példát is említ: „egy özvegy útmester kerülgeti igen buzgón Klárikát”. Az idézet Tolnai Lajos írótól származik, aki 1868 és 1884 között a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora volt. Nem tudom, melyik évben írta le a Klárika buzgó kerülgetéséről tudósító mondatot, de ez is igazolja, az útmesterség legalább százéves közigazgatási munka volt. Falunkban még 1950 után is létezett, és csak egyszerűen utásznak mondtuk, aki Póka és Marossárpatak között lapáttal próbálta a köves utat járhatóvá tenni szekér vagy autóbusz számára. Ezt az az emlékem is igazolja, hogy Kiss Mihály bácsi, akinek négy fia volt, állami alkalmazottsága mellett vállalt mellékfoglalkozást is, ő volt a nem hivatalos pókai borbélymester, újabb megnevezéssel falunk fodrásza.

Mindezeket kedves emlékfoszlányok felvillanása között írom le, amint eszembe jut, én is vártam soromra vasárnap délelőtt, hogy kézi nyírógépével nullásra nyírja le gyermeki kobakom, előttem a nyolcvan éves Gábor Mihály bátyám szép, öreg fejét takarította így le. Azokban a múlt századi ’50-es években ez a kopaszra nyírt fej volt a divat Pókában nyolcvan év fölötti vagy tíz év alatti férfiaknál.

Az utolsó pókai útmester egykori otthona ma romokban áll, s nemsokára az enyészet végleg eltakarja emlékét, csak egy páran tudjuk még, arról az udvarról indult minden reggel az utolsó pókai útmester (utász) könnyebbé tenni két falu közötti közlekedést.