Laudatio: Berekméri Árpád Róbert (BÁR)

Inter arma silent musae. Fegyverek között hallgatnak a múzsák – tartották a latinok. Ám ez a négy szavas aforizma tömörségű mondás, melyet Cicerónak tulajdonít a filológia, nem mindig igaz. Különösen nem Berekméri Árpád Róbert esetében. Ugyanis az egyik múzsa, nevezeten Klió, megtörte a hallgatást, sőt a fegyverekre és fegyveresekre pillantva még segítette, támogatta, súgott barátunknak, akit ezen a napon évekre visszamenő, mára már két évtizedes munkája nyomán kitüntetéssel jutalmaz az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.

Szóval hadtörténész, hadak és hadakozások kutatója – de nem harcias.

Egyháztörténész, protestánsok multjával foglalkozik, de nem protestál oktalanul, csupán a történelem-hamisítások és csúsztatások ellen.

Nem egyházi ember, bár egy fedél, egy házban és egyházban él feleségével, aki viszont lelkész.

Levéltáros, elsárgult, régen körmölt iratokkal és levelekkel bíbelődik, rendezi, de nem levelezik. És nem kap levelet a szó klasszikus értelmében. Ő is az elektronika, az IT és a digitális forradalom foglya.

Berekméri – de csak szavai, az igazság súlyát méri meg.

Ebből is látni, hogy csupa ellentmondás. Akárcsak a valóság. És ebből kell kialakítani, meglelni a harmóniát, a harmonikus életvitelt, amelyben a hivatás és család – szép három gyermekes család művészlelkekkel megáldva – , az írás és kutatás – megfér az adatgyűjtéssel, a beszélgetésekkel, az öreg honvédek, katonák, tisztek és tisztesek, a történelem által elbántak faggatásával. A vallomások közzétetelével, az adatok rendezésével, időpontegyeztetésekkel, az összefüggő narratíva letisztázásával. Adatszolgáltató és adatőrző.

Könyveiben jól megfér, harmonikusan illeszkedik az írott forrásokkal  az oral history élményszerűsége. Rögzítése. Adatközlői vallanak – mintha nem is lenne kudarcra ítélve egy-egy hadastyán szóra bírása – sőt néha maguk keresik meg és adják elő egy élet alatt magukban hordozott tiltott, titkolt, addig elhallgatott élményét, a bajtársiasságot, a szenvedéstörténeteket, a veszteségeket, sebesüléseket, hadifogságot, hazatérést, mellőzést és a lelki béke keresését.

Mert Berekméri Robi, akivel két évtizedes barátság és kollégiális, bátran állíthatom szívélyes viszony köt össze, beszélgetések, poharazgatások, könyvtári kutatás, csevegés, telefonhívások, adatcsere, könyvbemutató, előadások – olyan útra lépett, amely járatlan volt az erdélyi magyar, kb nyolcévtizedes történetében. A hadtörténet nálunk az állampárt által habilitált, megfelelően kiképzett avagy átmosott tudatú jókáderek privilégiuma volt. Győzelmekről szólt szinte kizárólag, a veszteségek, mindig mások, idegenek, belső árulók, nemtelen gazemberek műve volt. Árnyalatokat nem ismerő hősköltemény.

Amit Berekméri Árpád Róbert (rövidítve BÁR – a PAS analógiájára) művel az tulajdonképpen felszabadító erejű. Számos embernek adja meg a bölcsesség és mértéktartás eszközeivel, a hitelesség pecsétjével az önbecsülést. Azt, amit Radnóti úgy fejez ki: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” azaz semmivel sem bűnösebb mint szomszédaink, Európa és annak közép-kelet gubanca, a Duna völgye Ugyanis a kései elmarasztalás, bűnbak-keresés és -teremtés, a megbélyegzés hiábavaló vagy értemetlen, kevéssé segíti a megbékélést.

Berekméri Róbert azt az erdélyi közelmúltat tárja fel, amelyet a fegyverek zaja vert fel, az egyenruhák eluralkodása tett felejthetetlenné pozitív és negatív értelemben, azoknak az áldozatoknak hoz/teremt nyilvánosságot, ád világosságot, nyújt végtisztességet, emlékezéshez való jogot, akiket a hadüzenetek, az ideológiák ütközése, a nagyhatalmi politika kényszerített bele a vesztes háborúba, Trianon büntetőszázadába. Könyvéből is megtudható, számunkra békés utókor számára, hogy katonának lenni nem szégyen és nem természetellenes: feladat, szükségszerűség, munka, tervezés, elmetorna, előrelátás, matematika, térképészet, tömeglélektan és építés is – paradox módon.

Pályája a Telekiek által is ismertté tett Gernyeszegen kedődött. Szülei kétkezi emberek, de szőlőtermesztők is, ami amúgy igazán bibliás foglakozás. Ott járta ki az elő nyolc osztályt, majd bentlakásos, konviktusos diák volt a Bolyaiban. Az érettségi után két egyetemet is kijárt: a Dimitrie Cantemirt, ahol földrajzot és történelmet hallgatott, de a hallgatás évei ekkor még koránt sem értek véget, ugyanis megmászta a Farkas utcai egyetem Szinte-Parnasszusához vezető lépcseit is, hol a történelem-filozófia karra iratkozott be, ugyancsak ott szerzett mesteri képesítést jelenkori történelmből és nemzetközi kapcsolatok ösmeretéből. Kolozsvár, úgy látszik nem hagyta babérkoszorúin heverni, ugyani a Babeș-Bolyai ecumen doktori iskoláját is sikerrel elvégezte és ennek kapcsán, ha már az egyházi gyűjtőlevéltár alkalmazottja volt – ma is az – beleásta magát az erdélyi ref. egyházmegye historikumába, annak kevésbé ismert két világháború közötti szakaszát vette, amint  publicisztikai szófordulattal mondani szoktunk – górcső alá. Öszöndíjakat pályázott meg és nyert el több éven át, Domust, Agorát,Erasmust, EME-t, levéltárosi képzésben részesült, kapcsolatba került a Hadtörténeti Múzeummal és az ott dolgozó hadtörténészek ráirányították figyelmét a magyar (erdélyi) katonai múltra, amihez kedvet, késztetést és hivatást érzett. Szerencsénkre. Doktori értekezését: Marosi Református Egyházmegye két világháború közötti intézménytörténete címmel dr. Buzogány Dezsőnél védte meg. Ennek sajtó alá rendezése a legközelebbi célkitűzése.  

Ja, és hogy el ne felejtsem, szülei pályaválasztását soha nem kérdőjelezték meg. Ennek felette csodálatos nagyapával is megáldotta őt a sors: aki szívesen mesélt más öregek társaságában vasárnap délutánonként a második nagy háborúról, melynek résztvevője volt. Ezek hatására aztán évtizedekkel később s mindmáig vallomásokat gyűjtött össze, kéziratokat kapott, fényképek után kutatott, kézről-kézre adták a kiszolgált obsitosok, szakmunkákat forgatott és így születtek meg – kutatói és kiadó szerencsével koronázottan – könyei Fegyver alatt, Lesz még kikelet, Nemes Gyulával közösen a Becsülettel viselje., folyóiratközleményei, előadásai. Számos konferencián vett részt Marosvásárhelyen Kolozsváron, Debrecenben, Csíkszépvizen, Gyergyóban és kiállítások rendezését vállalta. Kortársaival ellentetében Róbert barátunk könyvekben és nem csupán alkalmi és hivatali közleményekben gondolkozik. Tanulmányait is bizonyára kötetbe fogja gyűjteni.

Sokoldalú, összeszedett, fegyelmezett, sportos ember, gyakorlatias, hívő keresztyén, gondos apa, barátaihoz hű, lokálpatrióta, gépkocsit vezet, lassan ötven lesz, tanított egy szakiskolában négy esztendeig, ezek voltak inasévei, amikor a történelem mellett afféle segédtudományos és helyettesítő is volt, segélyszervezetben tevékenykedik, gyermekverseket ír, szeret tollal a kezében világot felfedezni, újraalkotni. Kiadója a Lektor és a Mentor könyvek. Érti a viccet, ami a történelem megértéséhez elengedhetetlen.

Mi mást tehetnénk ezek hallatán, mint kitüntetni őt. Melyhez fogadja őszinte jókívánságainkat.

Elhangzott 2023. április 28-án, a Bolyai-téri unitárius egyházközség Dersi János termében tartott EMKE-díjátadó ünnepségen.