Bölöni DomokosAz alább következő adomákat az Új Élet folyóirat 1969-es szilveszteri számában találtam.
A néma leventével turnéztunk Csíkszereda környékén, s igen nagy sikerünk volt Heltai bűbájos históriájával, a hegyi falvak lakói visszafojtott lélegzettel figyelték Agárdi Péter történetét, s tapssal, virággal honorálták játékunkat. Egy ízben, előadás után, a falusi kultúrház szűk öltözőjében éppen nekiláttunk a lemaszkírozásnak, amikor nyílt az ajtó, és belépett egy idős anyóka, kezében hatalmas csokor piros rózsával. A főszerepet alakítottam, tehát büszkén indultam feléje, fogadni a virágot. A nénike azonban határozott mozdulattal elhárított:
– Nem magának hoztam, fiam, Mátyás királynak!
Zuhogó esőben, késő este érkeztünk a falu kultúrháza elé. Megkértem a sofőrünket, húzzon minél közelebb a gyalogjáróhoz, hogy ne kelljen belelépnünk a sárba. A manőver oly tökéletesen sikerült, hogy amint leugrottam az autóbuszról, belezuhantam a vizesárokba, és teljes testhosszal elterültem benne. Nem emlékszem pontosan a szövegre, amit akkor mondtam, de nem is baj, mert valószínűleg közölhetetlen. Amint lucskosan, sárosan és fogcsikorgatva felkászálódtam, tele torokból elmélkedve a színészi pálya töviseiről, a sötétben váratlanul rám köszönt egy nyájas hang.
– Isten hozta!
