Kolduló medvékkel az út mentén

Nem szükséges feltétlenül befizetni erdei medvelesre, és egy elsötétített ablak mögül csendben szemlélni, amint a pontos időben érkező nagyvad lakmározza a gondosan kikészített eledelt. Elég autóba ülni, és átruccanni a Transzfogaras dél-romániai oldalára. Az út mentén nincs olyan parkoló, ahol legalább egy maci ne koldulna ételt.

Először gyermekkoromban hallottam olyasmit, hogy a nemrég átadott transzfogarasi úton autózva nem csak kirándulókkal, kivételes esetben, az úttest szélére kimerészkedő medvével is lehet találkozni. Olyannal, amelyik egy szendvicsért vagy almáért, két lábra állva, holmi cirkuszi mutatványra is képes. A ’70-es évek vége felé ez inkább mesébe illő történetként hatott, amely, meggyőződésem szerint, nem is az előadójától származott. És ha nem is kitaláció, mindenképpen jókora túlzásokat tartalmaz. Afféle sztori, amit ő is egy hencegő havertól halott, akinek azelőtt a szomszéd barátjának az unokaöccsének az osztálytársa mesélhetett. Merthogy ezelőtt közel fél évszázaddal halandó városi ember élő és mozgó medvét vagy állatkertben, vagy cirkuszban láthatott. Kitömöttet meg Szovátán, a róla elnevezett sós tó partján. De azt is csak a fényképész engedélyével és némi pénzösszeg leperkálása után vehette közelebbről szemügyre.

A sors úgy hozta, hogy utam egy dél-romániai városba vezetett, de a célbaérés előtt mindenképpen be akartam iktatni a renoválás alatt álló 14. századi poenari-i erőd szemrevételét. Az elhúzódó munkálatok miatt Vlad Țepes birodalma a nagyközönség számára még nem látogatható, de a jó szándékkal érkező sajtó más kategóriát képez. Annál is inkább, mivel a restaurálási terveket és a rendbetételi folyamat szakszerűségét marosvásárhelyi barátom, Szekeres Gerő és csapata készítette, illetve felügyeli. Már azt is elképzeltem, hogy az idősporlás kedvéért meg a monotónia megtörése érdekében a hegycsúcsra vezető csaknem 1480 lépcsőfokot váltakozva, hol egyesével, hol kettesével, lépkedve, szaladva meg páros lábbal ugrálva teszem meg – legalábbis addig, amíg bírom. Csakhogy előbb a Szeben és Argeș közti megyehatár környékén zajló útjavítási munkálatok késleltettek bő egy órát, majd a Vidraru-tó melletti „látványosságok” lassították a forgalmat. Szinte nem volt olyan parkoló, ahol legalább egy medve ne koldult volna élelmet. Négy lábon állva, ülve, fekve. Csendben és nyugodtan. Sőt válogatósan! Mert nem minden kihajított ételcsomagra vásik a maci foga!

Az előttem vánszorgók minden egyes parkoló mellett megállnak, a szemből érkezők szintén, így aztán percekig áll a forgalom, és addig, amíg minden egyes turista az ablakhoz nem hívta az amúgy elég sovány vadat, fel nem szolgálta a mackók aznapi estebédjét, és el nem készítette a maga szelfijét vagy kis videóját, egy lépésnyit nem mozdult. Hogy jobb legyen, két parkoló közt sem lehet jobban haladni, ha nem a kanyarok, akkor az előtted lévő osztrák autós miatt, aki otthon, az Alpokban csak rajzfilmekben láthatott medvét. Mintha behúzott kézifékkel vezetne, a sógor mellett ülő személy, fejét az ablakon kidugva kémleli az újabb és újabb vacsoravendég megjelenését. Közben a kocsisor gyűl, az óra meg ketyeg. Számolom, hogy vissza tudok-e érni a Jules Verne számra is ihletforrásként szolgáló vártól fényes nappal. Határeset. Amikor az eltérőtől másfél kilométerre is medvével találkozom, immár a tízedikkel, eldöntöm, inkább lemondok az erődlátogatásról. Mert semmiként nem akarom szaladva megjárni a kétszer 148o lépcsőfokot. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy gyorsabb tudnék lenni egy esetleges tizenegyedik, szintén kulturális igényekkel fellépő és a vár irányába tartó medvénél. Ráadásul se puskám, se vécépapírom. Enni meg végkép nem akarok adni neki. Főleg a saját husikámból. Maradok a néhány fotóval és azzal az élménnyel, hogy a Transzfogarason tényleg lehet macikkal találkozni.