Kincs, ami nincs? De van!

Valamikor azt jósolták a nagyokosok, hogy a rádió, a film, a tévé kiszorítja majd a verset, regényt, miegymást. De maradt minden: a könyv, a rádió, a tévé, a mozi szépen megfér egymás mellett, és lett az internet, most meg ajtónkon dörömböl a mesterséges intelligencia. Álmomban néha robotok kopogtatnak az ajtómon, s azt kérdezik: mi dolgod még ezen a világon? Majd mi mindent kitalálunk, elvégzünk helyetted!

Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt a fő erénye a Kincsvadászok sorozatnak. Hiszen nem történtek benne gyilkosságok, nem szerepeltek benne kivikszolt celebek, szaftos pletykák, melyekre manapság oly’ fogékonyak a nem túl képzett átlag tévénézők. Döbbenten figyeltem hónapokon keresztül, hogy a FB-kommentelők kivétel nélkül lelkesedtek a műsorért. Néha kíváncsiságból utánanéztem a nem kevés hozzászóló társadalmi hátterének, voltak köztük úgynevezett hoch értelmiségiek, és jócskán olyanok is, akiknél az iskolai végzettség megállt a középszinten. Szociológusok értelmes tanulmányt kerekíthetnének az ilyen jellegű felmérés tanulmányozásából. Ritkaságszámba menő jelenségről van szó, hiszen általában azt tapasztaljuk, hogy a leggátlástalanabb rosszindulat süt a kommentelők szavaiból, mondataiból. Meggyőződésem, hogy nem mindenki követte végig a Kincsvadászok-at, ezért csak dióhéjban: egy olyan sorozatról van szó, ahol a hét öt munkanapján keresztül szakavatott itészek bírálták el (vásárolták meg vagy nem) azokat a régiségeket, tárgyakat, amelyeket a jelentkezők eladásra vittek be a stúdióba. Az ósdi mosógéptől a giccses nippekig, a biedermeier bútortól a csillárokig volt ott minden. Sajnálom azokat, akiknek az életéből kimaradt ez a sorozat. Valószínűleg valamikor lesz folytatása.