Bölöni DomokosÁldott emlékezetű Beke György (1927–1927) a Lyukasóra folyóirat 2007-es első számában meséli el néhány emlékét. Ez a történet arról szól, hogy Szekeres elvtárs szerint sosem lehet tudni…
– Egyik könyvnapon, a többi között, Csíkszentsimonba szólt a meghívásom. Alcsík egyik nagyközsége. Korán érkezem, a művelődési ház előcsarnokában helybeliekkel beszélgetek. Kiváló gazdák élnek a faluban, és viszonylag sok értelmiségi, meg szakmunkás. A spart fellendítette itt a vasútállomás szomszédságban emelt keményítőgyár, amelyet a bécsi döntés után létesített a magyar állam, az alcsíki medence legfőbb mezőgazdasági termékének, a burgonyának az ipari feldolgozására.
Szekeres Sándor tűnik fel az ajtóban. Két markos legény vaságyat cipel utána, az iroda irányába.
– Mit csinálsz itt, Sándor? – lépek hozzá. Egyáltalán nem lepődik meg a jelenlétemen.
– Ágyat vitetek az irodába. Lepihenek egy kicsit. Nagyon elfáradtam.
Nyelvemen a szó, hogy miért nem mész haza, Szeredába pihenni. Az autódat kint láttam. Azzal egy ugrás…
De nem mondom, mert tudom, hogy a találkozómra jött, csak „figurázik” ő is, eltanulta a csíkiaktól.
Akkoriban erőteljes „ideológiai roham” volt ismét Romániában, a párt politikájának bevésésére az agyakba.
– Már azt hittem, hogy a találkozómra jöttél – segítettem ki a zavarából.
– Szívesen látsz?
– Megharagszom, ha nem jössz be.
Lapozgatom nemrég megjelent könyvemet. Vándorvillám: regény egy székely ingázó sorsáról, egy épülő vízierőmű telepén, Olténia havasaiban.
Ez a sors, a főhős halálos tragédiája azt üzeni, hogy székely legény, ne hagyd el a szülőföldedet, szomorú végzet várhat rád az idegenben.
Kiveri a veríték Szekeres elvtársat, ha ezt a részt olvasom fel.
Visszafelé lapozok a könyvben. Egyik mindennapi történethez. Egy kompresszort visznek fel a szikla tetejére. Két izmos legény kapja a feladatot, egy magyar és egy román. A fizikai erőfeszítés szépségét próbáltam érzékeltetni.
Langyos taps, udvarias siker. A szentsimoni székelyek kerültek már sokkal komiszabb feladatok elé, mindig megbirkóztak velük. Nem sok újat hallottak tőlem…
Úgy szokás, hogy a vendéglátók megkínálnak valamilyen gyors vacsorával. Szekeres Sándor odaül mellém a lócára. Paprikás szalonna, hagyma, friss cipó. A propagandatitkár mosolyog, most először ma este. Hozzám hajol, mintha roppant bizalmas dolgot akarna közölni. – Gratulálok a jelenethez. Különösen, hogy vigyáztál az arányokra: egy román, egy magyar…
– Az élet adja az ilyesmit.
– Akkor is gratulálok.
– Ennyire tetszett, Sándor?
Körülnéz, s azután felel. De nem a kérdésemre: – Nézd, ahol ennyi ember van együtt, sohase tudni, ki rejtőzik a tömegben… Sohase tudhatom…
A megye félelmetes propagandatitkárát nagyon megsajnáltam…
