Kalandos ismerkedés a dél-olasz világgal – 1.rész

Ezeket a gondolatokat azoknak szánnám főként, akik meg nem voltak teljesen magánúton, sőt, kisgyerekkel világot látni. Megpróbálom elmesélni mi hogyan éltük meg az utazásainkat egy hatévessel, aki azóta már lassan 14 és közben megtanult angolul, tud gps-t használni, érdeklik a múzeumok, az épített örökség, a különböző országokban élő emberek világa és minden ami érdekessé teszi a világot, és kicsit unja ha két óránál többet töltünk fürdéssel csakúgy a tengerparton. És születésnapjára családi utazást kért legutóbb – tehát sikerült megfertőzni őt is ezzel a “vírussal”.

Többen mondták, hogy könnyű nekünk, mert egyet gondolunk és veszünk repülőjegyet… Nos, elöljáróban eloszlatnék néhány tévhitet: elősorban az igaz, hogy “egyet gondolunk”, sőt én személy szerint néha többet is, de azt jó előre. Mert a gazdaságos utazás-tervezés úgy kezdődik, hogy jó sok hónappal előre vizslatjuk a fapados repülőgépeket üzemeltető társaságok honlapjait, és vadásszuk az olcsó jegyeket – mert vannak ilyenek (legutóbb Brüsszelbe vettünk 70 lejes jegyeket, de pl. novemberben a következő júliusra is lehetett jó árban jegyeket találni tengerparti nagyvárosba is).

A készülődés – tervezés precízen

Legelőször mintegy hét évvel ezelőtt gondoltam arra, hogy most már valahova tényleg menni kéne, hiszen már nagylányom van, betöltötte a hat évet. Eszembe sem jutott itthon hagyni nagszülőkkel, számunkra természetes volt, hogy együtt repülünk. Februárra volt olcsó jegy, Antal Erika kolleganőm javaslatára – amiért azóta is hálás vagyok neki – Dél Olaszország lett a célpont. Bariról addig nem is hallottam, azóta jóval felkapottabb lett, és nem hiába. A csizma sarkába készültünk tehát és rájöttem, hogy egy repülőjegy megvásárlása sem túl bonyolult, sőt, szállást is képesek vagyunk foglalni egy nemzetközi nagy portálon.

És elindultunk február elején, az itthoni locsos-szürke februárban a kolozsvári reptérre egy hatévessel, életünk első magánutazására egy olyan országba, amelynek a nyelvét nem beszéltük és csak a térképen tudtunk rábökni korábban.

És igen, bevallom, kissé izgultunk, hogyan boldogulunk majd. Ma már mosolygok visszagondolva az akkori érzéseimre, de teljes mértékben megértem azokat, akik félve vágnak bele a magánúton történő utazásba – viszont bátorításként mondom: nem kell aggódni, minden rendben lesz, és olyasmit tapasztalhatsz, amit egy medencés-resortos-all inclusive-os szállodai nyaralás során sosem. Mióta belekóstoltunk ebbe a fajta utazásba, azóta hallani sem akarok a szállodás-medencés verzióról, amit, őszintén, túl sterilnek érzek, túl ridegnek, üzletinek és a magam számára feleslegesnek.

Tehát: reptér, bőröndke – előre tízszer megmértük, befér-e a standarba, mindent is elolvastam a szabályzatról… és végre egyszer csak ott voltunk a kolozsvári repülőtér, akkor számunkra igen érdekes – csilligó-villogó termináljában. Biztonsági ellenőrzés: tettük amit az előttünk levők… és mentünk amerre a nyilak vezettek. A hatéves meg naaagy izgalommal és élvezettel húzta a bőröndöt. Aztán bámultunk a duty free-ben, igen, a gyerek is. Szóltam, vigyázzon, nem verünk le semmit, de nézni mindent szabad. Telejes mértében partner volt, akárcsak a repülőúton, rám szólt, hogy idejében csatoljam be az övet, szóval figyelt rendesen.

A megérkezés – és amit nem tudtunk előre

A megérkezés aztán kicsit csökkentette a lelkesedést: február volt, este és szélvihar Bariban. És amikor a városba vezető buszt kerestük (akkor még azt gondoltuk ez a jobbik választás a bejutáshoz) csörgött a telefonom: egy hosszú és idegen számról, hiányos angolsággal jelentkezett egy férfihang közölve, hogy a lakás amit lefoglaltunk “non disponibile”… és még mondott utána valamit… amire abban a pillanatban nem igazán tudtam figyelni: odanyomtam a telefont a párom kezébe, mondván, remélem nem jól értettem, beszélj vbele. És álltunk a reptér bejáratánaál este kilenckor a szélviharban, februárban a hatévessel és a bőröndünkkel és nem tudtuk hogyan tovább. Persze, ma, jóval több utazási tapasztalattal a szemem sem rebbenne, de akkor, az a pillanat emlékezetes maradt. “Anya, akkor a híd alatt fogunk aludni? “ – kérdezte a lányom, észlelve a problémát, amit sosem tikoltunk előtte. Mondtam nem, meg fogjuk oldani, nyugi – próbáltam jatszani a magabiztost, bár kicsit sem éreztem magam annak.

Az első megnyugtató jel az volt, hogy a telefonáló közölte: biztosít természetesen másik lakást az előre kifizetett árban, és annak azonnal küldi a címét. Ezzel csak két baj volt: az előző címet jó előre megkerestük, kitaláltuk hogy jutunk oda, és ki tudja hol az új lakás… na és a másik, hogy egyelőre sehogy sem akart lenni internetünk a telefonon, úgyhoz az emailban küldött cím is csak keringett valahol… 2019-et írtunk, kicsit lassúbb volt minden.

Jött egy busz, felültünk – az biztos volt, hogy a városba kell jutnunk, aztán lesz valahogy. A buszvezető kedvesen közölte, hogy a “bambini”-nek nem kell jegy, jól esett az embersége.. Aztán újabb telefon: a szállásközbetítő cégtől egy női hang románul megkérdezte, elégedettek vagyunk-e az új szállással, mondtam még nem tudom, és megkért jelezzek vissza, minden rendben van-e velünk. Ez tényleg megnyugtatott és csak azért részletezem, mert többen mondták, hogy nem mernek így, láttatlanban foglalt szállást kifizetni, elindulni. Én azóta maximálisan megbízom.

Közben internetünk is lett, az új cím is megérkezett, már csak meg kellett találni az éjszakában, de ez is sikerült. Csak a bejárati ajtó mellett levő dobozka, amelyben a kulcsnak kellett volna ránk várni, éppen üres volt… mint egy rossz komédiában: lassan éjszaka volt, álltunk egy olasz óváros utcácskájának sikátorában gyermekestől-bőröndöstől, fejünk fölött libegtek a kiterített illatos lepedők és nem volt kulcs, amiről azt ígérték ott lesz. Akkor már kacagtunk, és ez volt a jó. Majd telefonáltunk és érkezett motoros sisakban, robogón a tulaj: átadta a kulcsot és jó kirándulást kívánt.

És… mindig minden kialakul

Másnap már nem volt szélvihar, sütött a nap, 15 fok volt és a szemben lakó néni széles mosollyal és “Bon giorno!”-val köszönt, majd amikor a közelo sugárúton megláttam a pálmafákat és az alattuk szinesen virágzó ágyásokat már tudtam: ez rossz hely nem lehet. És csak ezután következett Matera, Alberobello és még sok más érdekes helyszín, amelyeket látni kell – de erről majd egy másik írásban.