Ismerkedés a dél-olasz világgal: 2. rész – Bari, az örök szerelem

A mai februári naphoz hasonló szürke-fekete, hideg, borús idő volt mintegy hat évvel ezelőtt is, amikor előszőr elindultunk gyermekestől világot látni Dél-Olaszországba. Ma, az ablakon kinézve pont időszerűnek érzem felidézni az akkori élményeket, amelynek első izgalmait korábbi írásomban próbáltam visszaadni. Azért is jó ez most, mert ebben az időszakban, amikor az ember legszívesebben ki sem bújna a takaró alól, mi lenne üdítőbb, mint megérkezni mintegy jó másfél órás repülés után Bariba, a dél-olasz városba, ahol a narancsok a fán mosolyognak és ragyog a Nap? (Igen, azóta is megfigyeltem, hogy sehol nem olyan kék az ég, mint Olaszországban, legyen február, július vagy éppen november – eddig ezekben az időszakokban voltam a “csizma” térségében, idén ha minden igaz, áprilist is kipróbálom.)

Nos, másrészt az elmúlt évek során egyre többen fedezik fel Bari térségét, és kérdezgetik, mit érdemes ott megnézni? Mindent – mondanám, ha ezzel segítenék, de nemsokára részletezem is. Nos, már a reptéren hatalmába keríti az embert az a bizonyos “dolce vita” – életérzés, ami engem legalábbis, minduntalan visszahív abba a térségbe: mindenki hangos, de nem zavaróan, lazák az emberek, mosolygósak, szemmel láthatóan örülnek az életnek. Pedig többnyire nem gazdagok. A dél-olasz gasztronómia is jól tükrözi azt, hogy ott sosem az anyagi jólét volt az uralkodó: egy kis pizza vagy focaccia, azaz sült kenyértészta, vagy spagetti, paradicsommal, olivával, ruccolával, esetleg mozarellával, illetve a tenger gyómölcsei – ez utóbbiakat én csak távolról szemléltem, de sokak szerint mennyei pl. a polipos hamburger – és a reggeli illatos croissant egy-egy méregerős kávé társaságában, bőven elég a boldogsághoz. Ja és a fagyi, a páratlan “gelato”, amit óriási adagokban, fa lapáttal kenegetnek a kehelybe vagy ostyába… hmmm… Már csak ezért is megéri odamenni.

Bari – az óváros és lakói

Puglia tartomány központjáról nem sokat tudtam korábban. Nyilván minden utazást dokumentálódással kezdek, de a valóságban kiderült, hogy az útleírásokban “kisebb vásrosként” emlegetett Bari korántsem kicsi. A legelső, meghatározó élmény számomra a központi részen húzódó pálmafa-sor volt, amely az óváros és a modern városközpont közötti afféle határvonal. De csak jelképes, mert nagyon is átjárható.

Bari óvárosa a központban, jókora területen helyezkedik el, ma is lakott kis sikátorok, apró lakásokkal, a szél lengette, folyamatosan kiteregetett, öblítőillatú száradó ruhákkal és lepedőkkel – sajátos hangulatot kölcsönöznek a városrésznek, amelyben, ha véletlen folytán is, de sikerült első alkalommal laknunk pár napot. Ott, ahol a szomszédban a néni a ház előtt, mindenki szeme láttára készíti, szárítja és árulja az “orechiette” nevű jellegzetes formájú tésztát (laskát). Ott, ahol a sikátorok minduntalan kis terekbe torkollnak, ahol padok, szökőkutak, kockás abroszos vendélgőcskék és ajándékboltok egyvelege várja a turistát. És ott, ahol annyi a templom, kápolna és egyéb szent hely, hogy talán megszámolni is nagy munka lenne. De nem is kell…

Autós forgalomtól nem kell tartani, az egész girbe-gurba utcácskákból álló óváros egy nagy sétálóutca tulajdonképpen, ahova csak robogók férnek be, ilyen járművekkel szállítják el például a házak elé kitett szemetet is.

Az óváros szélén ott a tenger. Ami nagyon kék. Télen is. Amikor legelőször februárban megláttam, már tudtam, hogy ide mindenképpen vissza kell jönni akkor is, amikor fürödni is lehet benne – ez azóta pontosan négyszer történt meg, de úgy érzem, még lesz rá alkalom…

De télen is érdekes a tenger: a város közepén levő híd körül kis halászcsónakok kötnek ki kora délelőtt, ott helyben kínálják a frissen kifogott portékát, sőt, akinek van hozzá gusztusa, helyben meg is kóstolhatja a fogást, amelyért hajnalban indulnak naponta a halászok. ( Úgy tűnt, többnyire csak mi voltunk ehhez finnyásak.)

A város központjában húzódó tengerparti sétány minden évszakban hivogató: padok, amelyeken délutántól mindenféle emberek találkoznak, beszélgetnek, családostól kutyástól – macskástól, kempingszékekkel egészítve ki a piknikezés helyszíneit. Csakúgy, az úton. És ebben ott nincs semmi meglepő. Ugyanilyen kiülős-programjuk van mindenfele a dél-olaszoknak: az óváros sikátoraiban is az utcára költözik ki a család apraja-nagyja amint az időjárás megengedi, és ott élik a nagy olasz családok, számunkra filmekből ismerős életét: hangosan csevegve, nagyokat nevetve, nem zavartartva magukat a székeik között elsétáló turistáktól.

Bari másik arca

A pálmafák során túl aztán megváltozik a kép: csillogó-villogó sétáló utcák, világmárkákat árúsító boltok sorával, amelyek előtt délutántól késő estig utcazenészekkel és mutatványosokkal tele a tér. Természetesen templomok itt is vannak szép számmal, de azon senki sem botránkozik meg, ha a turista egy gelato-val, sörrel vagy udítővel, esetleg egy szelet pizzával a kezében leül a templom lépcsőjére, és onnan nézi a nyüzsgést és próbálja magába szívni a ”dolce vita” hangulatot.

Mert ezekben az utcákban is megéri elidőzni, még akkor is, ha a világmárkák ruhás- és cipősboltjaiban nagyjából ugyanaz a kínálat, mint bármelyik nagyvárosban a világban. De például az itt jellegzetes kávébolt, ahol csak kotyogós főzőből legalább tízféle méret kapható mindenféle színben, már egy érdekes színfolt a Gucci-k között.

Mert itt a kávénak kultusza van. Bármelyik Booking-os lakásban – a spagettifőző edény és szűrő mellett – kotyogós kávéfőző biztos van. Szerintük csak és kizárólag az az igazi fekete, amiből másfél ujjnyit adnak, de olyan, hogy megáll benne a kanál. Amitől a mi, elektromos kévégépre szocializált vérnyomásunk eléggé fel tud élénkülni, ezért megtanultunk egy dolgot: ha naponta többet is innánk belőle, kérjünk “americano”-t. Ami szerintük egyrészt szentségtörés, másrészt gyakorlatilag víz. Mondjuk arra is volt példa, hogy a kisasszony egyből megkérdezte, “americano”-t kérünk-e… lehet nekik ebben tapasztalatuk…

A pizzáról még mindenképpen írnék: nos, a dél-olasz pizza nagyon távoli rokona a mienknek. Van többféle náluk is, de nagy különbség nincs köztük. A lényeg, hogy – a mi megszokásainkhoz képest – igen szegényes. Kicsi paradicsom, mozarella, ruccola és egy-két átlátszóan vékony szelet sonka (prosciutto) van rajta, igen vékony rétegben. De finom. Főként ha nem a turistás helyeken vesszük, hanem megkeserrük azokat a kis bódészerű árudákat, amilyenekben nálunk a lángost árulják általában. Na ott kell pizzát enni. Ahol a nagyhangú olasz bácsi a szemünk előtt tekeri a tésztát ördögi ügyességgel és süti, ízesti.

Biztonság és tisztaság

Sokan kérdezték, nem féltünk-e? Nem. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy bajunk eshet. Pedig igen, ott is, mint minden nyugati nagyvárosban sok a bevándorló, a szemmel láthatóan munkanélküli, de soha nem éreztem őket potenciális veszélyforrásnak. Nem agresszívek, nem kezdeményeznek társalgást idegenekkel. Csak heverésznek a parkokban imitt-amott a pálmafák alatt. Vagy napszemüveget árulnak a parton, vagy hajfonást kínálnak – de nem agresszíven. Sőt, viccelődni is lehet velük, volt rá eset, hogy egy tráfálkozás után naponta mosolyogva, hangosan köszöntött a jamaica-i srác.

A biztonségérzethez nyilván hozzájárulnak a lépten-nyomon jelen lévő délceg, fegyveres “carabinieri”-k is, de azt még sosem láttam, hogy szükség lett volna a beavatkozásukra.

A tisztaságról is kell beszélnünk, ez is sokszor felmerül kérdésként. Nos, olyan közepesnek mondanám. Aki svájci higiéniát keres, ne menjen oda, de messze tisztább a város, mint például a szicíliai Catania (de az másért érdekes, egyszer erről is írok). Estére tele vannak a jókora kukák, és gyakran környékük is, de reggelre minden patyolat. Londonnal ellentétben pedig sok itt az utcai kuka, van hova eldobni a szemetet és az emberek használják is. A tengerparton is, ahol naponta többször ürítik ezeket, sőt szelektíven gyűjtik a hulladékot az emberek – a szabad strandon is. Szóval messze nagyobb a tisztaság, mint például, legutóbbi élményeim alapján, a román tegngerparton.

És végül a közlekedésről

Aki még sosem járt dél-olasz vidéken, annak csak annyit tanácsolhatok, hogy óvatosan. Gyalog is. Mert az, hogy egy lámpa piros vagy zöld, autósnak vagy gyalogosnak – az tulajdonképpen ott nem sokat számít. Fogalmazzunk finoman úgy, hogy dinamikusan közlekednek – azaz mennek amikor lehet az autósok és gyalogosok egyaránt. Őszintén szólva, az első nap ijesztő volt, azon gondolkodtam, hogy nem történik itt percenként halálos baleset… de egyet sem láttam szerencsére. Aztán rájöttem: meg lehet szokni pár nap alatt. Olyannyira, hogy hazaérve a kolozsvári reptér előtt amikor a zebránál álltam és önszántából megállt egy autó, jól meg is lepődtem…

Emiatt eszembe sem jutott soha autót bérelni, úgy gondolom, ezt a tempót nem tudom megszokni olyan gyorsan… Nos nincs is rá szükség: Bariban többnyire a vároközpontban laktunk, ott érdemes szállást foglalni, a vonatállomás onnan gyalog simán megközelíthető és vannak helyi buszjáratok, amelyre 1 euróért lehet jegyet venni, ha szükséges.

Bari környékén rengeteg kirándulóhely, látványosság, strand és gyönyörű part, illetve városka van, ezek jó részébe is sikerült eljutni vonattal, ami nagyon tiszta, rendezett és gyakran jár. De erről legközelebb.