Húsvét, ahogyan én emlékszem

Felnőtt egy generáció, amely szerencsére nem tudja, csak a szülőktől és nagyszülőktől, hogy a húsvét nem volt mindig hivatalos ünnep, sőt, úgy intézte a hatalom, hogy minél kevesebb idő és energia jusson annak megünneplésére.

Ennek ellenére szép volt a húsvét mindig, tavaszias, friss, tele izgalommal és élménnyel, barátnős kacarászással, kamaszos elpirulásokkal. Bár legtöbbször esett az eső és délelőtt iskolába kellett menni és másnapra tanulni is.

Nem emlékszem, de valószínű, előfordult, hogy a tavaszi vakációra esett ez a szép ünnep, de bennem az maradt meg, hogy hétfőn délelőtt az iskolában voltunk, vagy délután, amikor délután jártunk, és azon gondolkodtunk, hogy hogy osszuk be az időnket, másnapra tanuljunk is, a házi feladatokkal is elkészüljünk és közben fogadjuk a locsolókat is. Különösen bevésődött egy kép: esős, hideg hétfői napon, pioníravatás volt az iskolánkban. Azok kaphatták meg a piros nyakkendőt, akiket az első szakaszban nem avattak fel, mert vagy rossz volt a magaviseletük, vagy nem tanultak jól. Ezek, ha a memóriám nem csal, fiúk voltak, mi lányok ugyanis, már egy-két héttel korábban pionírok lettünk. Aztán délután mikor elindultak a locsolók, az osztálytársak a piros nyakkendőben jöttek, büszkén viselték és mondták, hogy mától ők is pionírok.

Mi otthon a legszebb ruhánkban feszengtünk, vártuk a locsolókat, akik aztán nagy szégyenlősen bekopogtak, elhadarták a locsoló versikét, megöntöztek a kölnivízzel, majd a feléjük nyújtott tálból kiválasztottak egy piros tojást. Volt sütemény is, hiszen anyánk rendesen készült, sütött-főzött, takarított, mosott, keményített, vasalt, mindennek tökéletesnek és ünnepinek kellett lennie húsvétra. Nem mondom, ez sok szorongással, feszültséggel is járt, hiszen mi gyerekek másra nem gondoltunk csak a játékra. A „kimehetek az udvarra?” vagy „elmehetek a barátnőmékhez?” típusú kérdésekre általában azt az ideges választ kaptuk, hogy „nagypénteken nem megyünk senkihez, inkább töröld le a port, vagy rázd ki a portörlőt!”  Nagyszombaton sem illett senkihez menni, hiszen míg előző napon mindenki takarított, aznap mindenki főzött és sütött. Kavartuk a majonézt, daráltuk a mákot és közben hallgattuk, hogy lusták vagyunk és semmit se tudunk rendesen megcsinálni.

Végre elérkezett a vasárnap, amikor nem nagyon volt kifogás a játszás, a barátnőzés korlátozására. Felöltöztünk a „vasárnapi” ruhánkba, azzal a szigorú utasítással, hogy ne mocskoljuk össze magunkat. Sokat akkor sem illett a barátnőknél ülni, és mivel valószínű, hogy őket is hasonló jótanáccsal engedték el otthonról, hát az utcán sétáltunk. De a faluban, ahol laktunk, nem volt sok néznivaló, ezért megtörtént, hogy a réten, vagy a patak partján találtuk magunkat, ahol már nyíltak a tavaszi virágok, ibolya, boglárka, békavirág. És bárhogy törekedtünk, hogy ne piszkoljuk össze az ünneplő ruhánkat, estére mégis sárosan, vizesen, ázottan értünk haza. Bár a szidás mindennapos volt, aznap elmaradt.

Kedden a szünetekben a lányok, még szaglottak az olcsó kölniktől, azt számolgatták, hogy hányan locsolták meg őket, kiket vártak és kik jöttek, rokonok, osztálytársak és nagyobb fiúk, olyanok, akikre nem számítottak, de azért büszkén sorolták a nevüket. A fiúk pedig azt, hogy hány piros tojást és mennyi pénzt gyűjtöttek össze hétfő délután. Mert, mesélték, olyan helyeken is jártak, szomszédnéniknél, keresztanyáknál, nagynéniknél, ahol a tojás mellett pénzt is kaptak, egy-két-három lejt. Ha valahol valakinek egy tíz lejest adtak, az már felért egy hőstettel.

Kamaszkoromban  volt egy időszak, hogy délután jártunk iskolába. Nem volt könnyű a locsolók dolga, hiszen a délelőtt hamar eltelt, este 7-8 óra előtt pedig nem értünk haza az iskolából. Nekünk sem volt könnyű, hisz dobogó szívvel figyeltük, becsenget-e valaki, hogy meglocsoljon, este még elengedik-e a fiúkat otthonról? Ja, és mindig apánk volt az első, aki reggel korán, még iskolába és munkába indulás előtt megöntözött.