Bölöni DomokosA Székely Lapok, 1899. január 2-i számában bukkantam az alábbi versre, bizonyos Nagy Lajos tanító (1867–1929) neve fölött. Nem volt vásárhelyi; 1896-ban nevezték ki a magyarrégeni iskolához. Három első kötete Marosvásárhelyen jelent meg (1894, 1900, 1902). Tevékeny pedagógus és tollforgató volt: 1897-től a marosvásárhelyi Székely Lapokba írt, melynek huzamos ideig belső munkatársa is volt; állandó munkatársa a Székely Tanügynek és Református Tanítók Lapjának; írt még a következő lapokba: Komáromi Lapok, Barsi Ellenőr, Székesfehérvár és Vidéke, Székelység, Néptanítók Lapja, Tanügy, Magyar Szó, Székely-Udvarhely, Csiki Lapok és Képes Családi Lapok, mely cikkek összegyűjtve 7-8 kötetet tennének ki. Alapította és szerkesztette a Régenvidék című hetilapot 1899. február 1-től június 1-ig Szászrégenben, és az ugyanott megjelenő Marosvölgy felelős szerkesztője volt 1902. augusztus 15-től 1903. január 20-ig. 1906-ban már Kaposvárott találjuk.
A versben megfogalmazott meg-megújuló remény és a záró rész pesszimizmusa a ma emberét is szíven találja. A huszadik évszázad borzalmainak ismeretében, s a huszonegyedik eddigi szörnyűségeit tekintve szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a látnok szerepét vállaló poéta baljós gondolatai nem indokolatlanok.
*
Nagy Lajos – ÉV ELEJÉN
Ha belátnánk a jövőbe,
Megijednénk sokszor tőle.
Azért jó, hogy isten-szemmel
Nem bír a halandó ember,
S a kutatás helyett szépen
Megnyugoszik végzetében.
Jó hogy az új évnek titka
Szemünk előtt nincs felnyitva.
Boldogságunk dehogy lenne!
Az volna a sorsunk terhe.
Szívünk megölné a kétség,
A földön nem lenne reménység.
Ha csügged is lelkünk itt-ott,
Hogy nem ismerjük a titkot,
Melyet istenkéz elfedett:
Kétségbe esnünk nem lehet!
Hát mi egyéb ez az élet?
Lánczolata a reménynek!
Újrakötjük, ha elszakad,
És megöregszünk ezalatt.
Így haladunk tovább, tovább,
Sorsunk hol jobb, hol mostohább.
S az éveket leszámlálva
Megfehérül hajunk szála.
Jönnek évek, telnek évek,
Hordozzuk a reménységet.
Azután nyugodni térünk,
S elmarad a reménységünk.
