Hólapát

Amikor új hajlékunkba költöztünk még ragyogó nyár volt, de a hólapátot látható helyre tettem, hogy ha majd a télen szükség lesz rá, ne kelljen napokig keresgélni. Csak ráteszem a kezem és mehet a hó eltakarítása, gondoltam. Már jól benne járunk a februárban, a jégbontó havában, tulajdonképpen még tél van, sok hó kellene legyen, de a hólapátot nem kellett megmozdítani, csupán akkor, ha nem fértem el tőle. Úgy néz ki, hogy a tél, a hó még várat magára. Vagy talán az idén nem is lesz?

Az utóbbi napokban szép, napsütéses időket élünk, a hóvirág is rég fehérlik tavaszhírdetőként.

Nem hiába nosztalgiázunk mi idősebb emberek és beszélünk régi telekről és nagy havakról gyermekeinknek, unokáinknak, mert vagy elhiszik, vagy nem. De az tény, hogy bennünk élnek ezek a régi telek. Talán furcsának tűnik a kijelentésem, hogy ha havat szeretnénk mutatni gyermekeinknek, el kell menni valamelyik nyugati síparadicsomba, ahol a hóágyuk már novembertől működnek és jó pénzért várják a sízni és szánkózni óhajtókat. Itt nálunk később üzemelték be ezeket a hóágyukat, amik ontják a havat a pályákra. Nézem az óriáslesiklás versenyeket. A pályák havasok, a nézőtér és a pálya melletti terület barna, a fenyők zöldek. Elmondható egy kis túlzással, hogy a kisgyermekek nem éltek meg szép teleket, nem ismerik azokat, hóembert is csak filmeken, vagy fényképeken látnak.

Nemrég a gyermekkori telekről nosztalgiáztam, a lovas szánokról, amelyekkel a fát hozták vagy a szénát a távoli legelőkről, ahol karós boglyákba, vagy kaszalyokba nyáron összerakták, vagy épp a trágyát hordták ki a földekre. Mekkora élmény volt ezeken a szánokon, a csikorgó hidegben végig menni a falun, hallani a lovakra felkötött rézcsengettyűk csilingelését. Vagy emlékezzünk a szánkózások élményére. Kertünkben volt a falu egyik legjobb szánkópályája, kb. 150 méter hosszú. Csodálkozom ma is, hogy szüleim eltűrték, hogy reggeltől estig, főként a vakációban, tele legyen a kert zsibongó, szánkózó gyermekekkel. Hol van már az az idő, amikor a marosvásárhelyi Munkácsy Mihály (ma Bradului) utcában is szánkózhattak a gyermekek?

A kollektív megalakulásakor erőszakkal két pár lovat kötöttek be az alig négy évvel azelőtt épített, új istállónkba. Szüleimnek „megengedték”, hogy egy bivalyt ők is bekössenek és egy-két disznót tartsanak. Nagy „kegy” volt ez a hatalom részéről, főként egy volt kulák családnak, amelytől mindent elvettek. Természetesen mi gyermekek ebből keveset értettünk, csak azt láttuk, hogy vannak a lovak, a szekerek, a szánok s azokon játszani, vagy száguldozni lehet. Ami igaz is volt. Aztán eltűntek a szánok és eltűntek a szekerek is, lassan eltűntek az igavonó lovak is, és ma már csak lelketlen traktorok és erőgépek szórakoztatják a gyermekeket. Ez már a múlt, amit a múzeumban kereshetünk.

Úgy néz ki, hogy a hólapát is ide kerül!