Hetyke egyke?

Zsigereimet mélyen megérintő, lelkemet a legmélyebb rétegig felkavaró fotó pottyant ki minap az agyongyötört, kiábrándítóan összegyűrődött, régi fotóimat rejtő nejlonzacskóból… Apácskával, Anyácskával ücsörgünk a fűben. Egyke vagyok! Fáj, hogy már réges régen nincs meg az a Rigó utcai kert, ahol a kiscsaládi fotónk készült. “Rejtelmek, ha zengenek…” Persze most is József Attila halhatatlan sorai kúsznak be, pedig csak arról a néhány árnyi, mesés marosvásárhelyi kertről van szó, valahol a Teleki Téka és a református temető közti kistérségből, ahol felnőttem. Állítólag a Teleki család területe volt valamikor, de soha nem végeztünk ásatásokat, hogy az altalajban felfedezzük az elásott, mesés Teleki-kincseket…

Egyke… Milyenek is ők? Olvasom, hogy hetykék. A szó szinonimái: gőgös, felfuvalkodott, pöffeszkedő, fennhéjázó, dölyfös, pökhendi, önhitt, nagypofájú, önelégült, kivagyi, kevély, rátarti, hiú, nagyképű, elbizakodott, fölényeskedő, öntelt, beképzelt, fellengzős, fölényes, hencegő, lekezelő, hányaveti, hetvenkedő, hatalmaskodó, orrát fennhordó, arrogáns, gangos, önfényező, vagánykodó, nagyzoló, egoista, önimádó, okoskodó…Jesszus! Mindez én volnék? No álljon meg a menet! Ne utáljatok már itt, a jegyzet kezdetén! Először is úgynevezett látszat egyke vagyok. Magyarázatra szorul: harmadik gyerekként születtem, előttem két testvérem, Béluska és Marika meghalt. Béluska 4 naposan, Marika halva született. Béluska peches volt. Anyukámék az impériumváltás miatt Budapesten tartózkodtak, amikor Béluska a budapesti bombázás idején világra jött. Szülészeten, de utána az óvóhelyre került, élelem nem volt, bombáztak, anyatej nem volt, hát halálra ítéltetett. Anyuskáék a háború után visszatértek a szülőföld lágy ölére, Parajdra, aztán ott Marika halva született. Ki tudja, miért? Én viszont már burokban születtem, császárral, nehogy az ő sorsukra jussak. Hát életre ítéltettem!

Elméletek sokasága szól arról, hogy milyenné alakul, mire predesztináltatott az egyke. Torzul a személyisége? Kevesebbet ér, mint mások? Féltékeny lesz?

Több mint száz évvel ezelőtt az Amerikai Pszichológiai Társaság első elnöke, az 1844-ben született Granwille Stanley Hall elsőként foglalkozott behatóan az egykékkel, és az az épületes teória származott ebből, hogy az egykeség betegség. Ebből az állapotból csakis sérült egyéniségek születhetnek. Freud tanítványa, Alfred Adler jócskán árnyalta később a képet, bár ő is még úgy vélte: pszichés kárt okoz az a szülő, aki egykét nevel. Később e teóriák tartópillérei sorra inogni kezdtek, és a mai általános álláspont szerint az egykeség éppen annyira esetleges befolyásoló tényező az emberke életében, mint a genetika, a társadalmi környezet, miegymás.

Mintegy hetven éve kutatom keresem magamban a tulajdonságaimat. Vajon ilyennek születtem? Vagy egykeségem miatt ilyenné – milyenné? – váltam? A sok elmélet közül van, amit maradéktalanul magamévá tudok tenni, mások olyan idegenek, hogy egyáltalán nem ismerek bennük magamra. Tény, hogy mindig tökéletes szerettem volna lenni, amilyen persze nem vagyok. Nyilvánvalóan egykeként szerettem volna a drága szüleim elvárásainak mindenképpen megfelelni. Ezért mindig többet vállaltam, mint amire képes vagyok. Ez biztos! Tévészemélyiség akartam lenni, a véletlen folytán lettem tévé szerkesztő, de ha már ott voltam, mindenképpen képernyőre akartam kerülni, és a legjobb akartam lenni, a bukaresti magyar szerkesztőségben. Nehéz volt belátni, hogy nem én vagyok ott a legtökéletesebb. De már jóval azelőtt a Bolyai liceum kosárlabda csapatában a legkiválóbb akartam lenni, és nem voltam az. Ezért a mindenki által imádott Fülöp Gyuri bácsira, az edzőre mindig haragudtam, pedig őt tényleg mindenki imádta. De én képtelen voltam belátni, hogy másodrendű játékos vagyok. Aztán novellákat írtam, és fájt, hogy nem vagyok kiváló ebben sem. Nagyon fájt! Mint József Attilának sok-sok minden. Örök elégedetlenség lett az osztályrészem. Mert egyke vagyok, és azt szerettem volna, ha kárpótolom drága szüleimet az őket ért dupla veszteség miatt. És mi maradt mára mindebből? Magány barátok nélkül, távol élő hozzátartozók nélkül. Hogy mennyi ebben az eleve elrendeltség? Ki tudja?

A másik mellékelt fotón hétéves vagyok. Egy-két nap múlva mentem iskolába, első osztályba. Egészen e napig, amig a fotó készült, a rendkívül dús, mézszínű hajamból születésem óta soha egy centit sem vágattak le Anyácskáék. Viszont a suliban kényelmetlen lett volna e sörénnyel flangálni. Hát fájó szívvel elmentünk a fotográfus bácsihoz, aki megörökítette hajvágás előtt a csodás zuhatagomat. Lényegében boldog voltam, hogy megszabadultam tőle, de valahol most is úgy érzem, különlegességem szimbólumát hagytam ott a fodrász bácsinál. Mikor levágta a hajamat, félrefordulva, titokban egy-két könnycseppet hullatott tincseimért. Anyácskáék nem vették észre. De én tudom, hogy lényegében akkor ért véget kiválasztottságom. Sámon és Delila még nagyon távol állt gyermeki világomtól, de azután úgy éreztem, hogy immár védtelen, hétköznapi lény vagyok.