Hargita-nosztalgia

Nem puszta szócséplés, amit sok-sok évvel ezelőtt Katona Ádám leírt. „Aki egyszer is gyalogosan megjárta a Madarasi Hargita ösvényeit, útjait, tanúsíthatja, hogy minduntalan vissza-vissza vágyik ide” – tapintott a lényegre az udvarhelyszéki közíró és irodalomtörténész. Harminchét éve készülök vissza a Hargitára. Sízni, mászkálni, hógolyózni, friss levegőt szívni, lelki erőt meríteni és egyáltalán azt a felejthetetlen, összehasonlíthatatlan és megmagyarázhatatlan madarasi hangulatot még egyszer megélni. Úgy tűztem a székelyek szent hegyét a bakancslistámra, mint más a Seychelle-szigeteket, a Niagara-vízesést vagy a Machu Picchut. Minden egyes „kihagyott” évben azzal vígaszaltam magam, ha nem az idén, akkor majd jövőben. Jövőben… Jövőben… És így pergett le életem homokóráján közel négy évtized, pedig csak rajtam múlott, mikor vágom magam kormánykerék mögé, és mikor tekerem le két óra alatt azt a távot, amit serdülő koromban három napig buszoztam és gyalogoltam végig.

Aztán egyszer csak rám virradt a nagy nap meg a találkozás a Hargitával. Ugyanaz a szűk, kanyargós, a vége fele egészen meredek erdei út, susogó fenyves, csend, ózondús levegő, és pazar kilátás a végtelenbe. No meg az ikonikus, építésének nyolcvanadik évfordulóját is elrúgó menedékház, az első, az igazi, ahogy a környékbeliek tartják. Minden ugyanaz, és mégis más. Aszfaltszőnyeg került az erdei útra, a villanyáram formájában beköszöntött a harmadik évezred civilizációja, számos társat kapott a sokáig magányosan álló, mára jelentős ráncfelvarráson átesett menedékház, felvonók és hóekék könnyítik a sízők dolgát, emlékmű és oltár épült az ezernyolcszázas csúcsra, amelynek fennsíkját piros-fehér-zöldbe öltöztetett kopjafa-, totemfa-, és kiszáradt karácsonyfarengeteg borítja. Nagymagyar, de lényegében giccses, vagy giccses, de valójában nagymagyar – mindenki maga döntse el. És egyre több távolról érkező zarándok, akinek egy része Erdélyért hullat őszinte könnyet és mond lélekből jövő imát a hegyen, más része meg a nevét vési kőbe, fába, rozsdamentes acéllemezbe, mert hát végül is, ha már megtett akkora utat, hadd lássa más is, hogy Tápiótehéncsesznédről itt járt „a” Jani meg „a” Marcsi, méghozzá két szép utódja, Kevin és Odett társaságában. 

Egy szó mint száz: ez is az én Madarasim, és… mégsem az. Furán hangzik, de számomra nagyobb élmény volt sílécet és hátizsákot cipelve, de jó társaságban Ivó központjából öt-hat órát gyalogolni, mint autóval negyedóra alatt felkapaszkodni. És érdekesebb volt tömegszállásra emlékeztető emeletes ágyakban aludni, mint komfortos szobában lakni. Abba sem haltunk bele, hogy a jó öreg áramfejlesztő csak délután 5 óráig üzemelt, és gépzene helyett gyertyafényes gitározás meg nótázás lengte be a házat. És nem zavart a nagy öreg visszajárók anekdotázása, ellenkezőleg: minden egyes szavukat faltuk, és kihúztuk magunkat, ha félóránként egyszer, ránk pillantottak, és megkérdezték: Nos, gyerekek, ti hogy vagytok ezzel? Mint ahogy nem okozott gondot, hogy a hagymával megszórt zsíros kenyér és kristálytiszta forrásvíz volt a csipszünk meg a kólánk, ha meg egyikünknek időnap előtt elfogyott az otthonról pakolt elemózsiája, mindig akadt valakinél egy megosztásra váró zakuszkás üvege vagy paszulykonzervje. Nem estünk kétségbe, hogy a felvonó helyett a lábunkat kellett használnunk, és az sem jelentett különösebb gondot, hogy a mai modern hótaposó gépezetek szerepét mi magunk töltöttük be. Nem volt piskótalécünk, és bokánkat sem védte öntött bakancs. Nem viseltünk vízálló kosztümöt, de csomagunkban mindig kéznél volt a csereruha. Nem jelentet gondot, hogy füstölő csempekályhától már az első nap után cigányszagot vettünk fel, s az sem volt baj, ha a zuhanyzóból nem jutott mindig és mindenkinek meleg víz. Megvoltunk telefon és táblagép nélkül, tudtunk örülni minden egyes, a Madarasin eltöltött percnek, egymás társaságának, annak, hogy szilveszter éjjelén – odakint, valahol a ház és a pálya között – kétszer is rázendíthetünk a székely himnuszra és elénekelhetjük nemzeti imánkat.

Nem voltunk mi se jobbak, se rosszabbak a maiaknál. Csak egy kicsit másabbak. Úgy mint az akkori Madarasi.