Halló! Még beszélnek? – Kérdezték egykor a telefonközpontból

Kurblis telefon, tárcsás, vagy pénzérmés, amelyről az ország egy másik városába telefonáltunk, szigorúan csak tintával írt pénzutalvány – mutatja „birodalmát” Deák Anna, a gernyeszegi postamúzeum megálmodója, létrehozója és működtetője.

Ahogy belépünk Gernyeszeg főutcáján a postahivatalba, azonnal egy időutazáson veszünk részt. Az előtérben két, egy női és egy férfi bábú fogad, mindkettő postásruhát visel, ott áll előttünk az asztal, amelynek egykor az üvegfala választotta el a postahivatalnokot az ügyféltől. Az üvegfal mögött az asztalon számos pecsétnyomó, tollszár, tintásüveg és itatós, levelezőlap, különböző értékű papírpénz. A sport-, különösen a focirajongók számára talán a legérdekesebb és legértékesebb egy igazi relikvia: a híres vásárhelyi focicsapat, az ASA egyik mérkőzését reklámozó szórólap, rajta a focisták portréival, közöttük az akkor még a húszas éveik elején járó Bölöni Lászlóé és a Hajnal Gyuláé.

Édesanyjától „örökölte” a postás mesterséget

Deák Anna már gyerekkorában megismerkedett a postával, azok dolgozóival, az ott folyó munkával, hiszen édesanyja postás volt, a sáromberki postahivatalban dolgozott. „Ott tettem meg az első lépéseimet, ott fogtam először pecsétnyomót, tollszárat, itatóst a kezembe, majd ott tanultam délutánonként és írtam a leckéimet. Mégsem szerettem volna postás lenni” – idézi fel a kezdeteket a postamúzeum megalapítója. Csakhogy az élete úgy alakult, hogy mégis postás lett belőle. Mert közben, talán észre sem vette, hogy megkedvelte, sőt mi több: beleszeretett ebbe a mesterségbe. Felfedezte a szépségét annak, hogy emberekkel dolgoznak, levelet, pénzt, képeslapot visznek, adnak át, közben beszélgetnek, meghallgatják az örömeiket, bánataikat azoknak, akikkel találkoznak. A postást ugyanis mindig várják az emberek, szívesen fogadják. Sok helyen ő az egyetlen, aki bekopog, akitől megtudhatják a híreket – magyarázza a múzeum ötletgazdája.

Volt pár régi postai tárgya, amitől sajnált megválni, akkor született az ötlete Deák Annának, hogy jó lenne berendezni egy postai múzeumot, egy kis helységet azokkal a harminc-negyven-ötven éves eszközökkel, amelyeket valamikor nap mint nap használtak a postán. A tintatartók, tollszárak, az itatós, a régi képeslapok, levelezőlapok, lyukasztók mellé került egy tárcsás telefon, egy postaláda, postás bicikli, női és férfi egyenruha, vásárolt két embernagyságú bábút is. A sarokban áll a fogas, rajta az esőkabát, amely szárazon is nehéz viselet volt, a szintén súlyos táska, illetve a környezetvédelemre, az újrahasznosításra figyelmeztető táblácska a falon, hogy a kiolvasott újságot, folyóiratot visszaveszik a postán. Rá lehet ülni a régi padra, ami előtt ott az asztal, ahol a nyomtatványokat töltötték ki egykor. A pénzérmés telefon talán még működőképes, amellyel másik városba lehetett telefonálni. Az egykori postások fotói is helyet kaptak a falon.

Hátul újságos polcok, azokon korabeli napilapok, folyóiratok, a földön a zsákok, amiben a leveleket szállították, lakattal zárható ládák, amelyekben a postások az értékes küldeményeiket tartották.

Ezen beszélni is lehetett?

Általában ezt kérdezik a gyerekek, akik ellátogatnak a gernyeszegi postamúzeumba, kíváncsiak, hogy hogyan működött a tárcsás, vagy a legújabb szerzemény, a kurblis telefon? Lehetett beszélni rajta? – ezeket és ehhez hasonlókat kérdeznek, miközben kipróbálják a pecsétnyomót, az itatóst, vagy a tollszárat, amellyel a tintába mártva írták valamikor az utalványokat, mert csak úgy volt elfogadható.

A levélírás és küldés hamarosan ugyanilyen kuriózumnak fog számítani, hiszen ma már a magánszemélyek szinte csak a hivatalos küldeményeiket adják postára, már nagyon ritka, aki levelet ír, vagy képeslapot küld. „Pedig milyen varázsa van annak, ha levelet kapunk, ha kivesszük a postaládából és izgatottan felbontjuk, hogy vajon mit írt az, aki ránk gondolt, aki egy korábbi levelünkre válaszolt” – magyarázza a levelezés szépségét Anna, aki azokra a férfiakra, fiúkra is emlékeztet, akik a háborúból, vagy a katonaságból küldtek levelet, írták meg, hogy megy soruk, hol vannak, hogy érzik magukat. „Egy üzenet, egy messengeren átküldött jókívánság, azonnal célbaér, de nem marad meg, kitöröljük, továbbgörgetünk. Míg egy levelet, egy képespalot éveken át meg lehet tartani, de még generációkon keresztül is őrizgetni” – teszi hozzá.