Fölösleges dolgainkról

Számos fölösleges dolog van egy ember életében. Több emberében több. A tetszetős aforizma teljes egészében a szerző találmánya, megkövezése folyamatban.

A fölösleges dolgokat rendszerint kihajítjuk, szemétre lökjük, odaadjuk jobb esetben a rászorulóknak, akik máris szoronganak, hogy miféle fölösleges dolgokkal fogjuk őket megajándékozni. Vannak erre szakosodott szervek. Pl. a köztisztasági válallat egyfelől, míglen másfelől a jótékonysági szervezetek. Ezekről a szocializmusban nem volt divatos beszélni, ugyanis az volt a közfelfogás a sajtó és nyilvánosság szintjén, hogy a szocialista állam mindenkiről egyformán gondoskodik, akiről pedig nem, az volt kizsákmányoló vagy jobb esetben halott. A jótékonykodás aféle úri passzió volt, leereszkedés, a vagyonos osztály így nyugtatta meg lelkiismeretét. (Ugyanis a marxizmus klasszikusai csupán ilyenkor beszéltek az uralkodóosztályokban is felfedezhető lelkiismeretről. Egyébként a lelketlenség – amolyan axióma volt.)

A fölösleges vagy felesleges dolgok rendszerint csak úgy gyűlnek, gyülekeznek, többesülnek, szaporodnak, szülnek újabb haszonhiányos dolgokat az ember házában (házaiban, termeiben, kamráiban és garázsaiban). Helykiszorító működésük hosszú ideig észrevétlen marad, fel sem tűnik, a tudat hátsó járataiban húzódik meg. Porosodásuk ugyancsak hosszas folyamat. Későn vesszük észre és ilyenkor a sajnálat is elhomályosítja józan ítélőképességünket. Nem tudjuk egyből rászánni magunkat az erélyes és egyértelmű mozdulatra, amellyel a fölöstől megszabadulhatnánk dobás, rugás, égetés, elúsztatás, széttépés, felfalatás és/vagy száműzés által.

A fölösleges dolgokat nevezzük kacatnak, viciknek és vacaknak, zakotának, lomnak, hiábavalónak, céltalannak, szükségtelennek, ócskaságnak, tehertételnek, értelmetlennek, történelem előttinek vagy a bibliásak özönvízelőttiként emlegetik.

A fölöleges dolgok, mint tárgyak, események, állapotok, művek értéktartalmuk szerint az egyéni és kollektív szemlélet függvényében határozódnak meg. Válnak vita tárgyává pl. házastársak között. Van, ami nekem nem kell, csak helyet foglal, zavar, szemtelenül terpeszkedik, kiszorít a fürdőszobámból, kiskertemből, űrállomásomról, a feleségem azonban egészen másként gondolja. Vannak tehát egyének, akik számára az én semmitérő holmim értéket képvisel, és csudálkoznak, hogy lehetett olyan marha a volt tulajdonosa, hogy kidobja vagy potom pénzért még áruba is bocsátja ezt a nagyszerű tárgyiasult értéket.

A felesleges dolgok kategóriájába tartozik például a filmek végén bejátszott főcímlista, avagy az alkotásban résztvevő 200-800 személy felsorolása, szerepeltetése. Tény, hogy ott voltak a film forgatásán, mindent megtettek, amit a rendező és a producer kért, de hát ez a dolguk. Ezért alkalmazták őket. És csakis a filmeknél van így. A könyvek esetében, nem sorolják fel a papírkészítőt, a nyomdászt, szedőt, betűhordó kisinast, milyen dalt fütyölt miközben dolgozott, sokszor a szerkesztőt és a korrektort, cenzort, engedélyező hatóságot, a kiadó teljes személyzetét sem.  Az újság előállítására ugyanez áll. A cikkszerző és a szerkesztőség van nevesítve, a nyomdász vagy elektronikus kiadó, a digitális szerkesztő ismeretlen marad. A gépkocsigyártásban a vasérc kibányászásától a gépkocsi eladásáig mindenki ott marad a falak mögött. Nem írják fel a gépkocsi csomagtartójára, ki húzta meg jól-rosszul utoljára a csavarokat, sem a főmérnök feleségének nevét, aki uzsonnát pakolt hütös urának. (Márpedig uzsonna nélkül később gurult volna le a szerelőszalagról a Honda, Skoda vagy Opel.)

Végezetül jótékonykodni is szeretnék, magas jutalomban részesül, aki elolvassa a holnap esti film főcímlistáját mondjuk a Netflixen, megjegyzi és fejből hibátlanul felmondja. A főszereplőtől a hetedik kábelhordó mexikói gringóig.