Foci-e a futball?

Egy korábbi, a 2018-as világbajnoki döntő után megszülető írásomban feltettem az első látásra ügyefogyottnak tűnő kérdést: Kik nyerték meg a focivébét? A tornagyőztes francia válogatott többségének nevei ugyanis Afrika ősi földjére emlékeztettek. A legutóbbi, kényszerből 2021-ben tucatnyi helyszínen megszervezett kontinensviadal még véget sem ért, máris újabb írásban igyekeztem megválaszolni a költői kérdést: Kik nyerték meg a foci Európa-bajnokságot? A szépen felújított Puskás Arénában a világjárvány miatti korlátozásoktól éppen felszabadulva telt házas focimeccsen győztek a – szurkolók. Akkor a mi (magyar válogatott – szerk. megj.) döntetlenünk Németország ellen felért egy hatalmas győzelemmel. A mostani EB-n a csapatok zöme által nyújtott, az utóbbi időben igen-igen megszokott játékstílus alapján az előzőekhez képest még alapvetőbb kérdést kell feltennem: Foci-e a futball?

A futball (labdarúgás) szabályait 1886-ban fektették le, miszerint egy olyan, két 11 játékosból álló csapat által játszott lábsport, ahol a játékos – karjai kivételével – bármely más testrészét használhatja a labda irányítására. A játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a labdát az ellenfél kapujába juttassák, lehetőleg minél többször, és minél több gólt szerezzenek. Így indul útjára a football (futball), terjedt el világszerte, és vált pénzügyi tőkeforrássá a játék iránti népszerűség nemzetközi növekedése által. Magyarországon is korán meghonosodott, az ország labdarúgócsapata a kezdetektől részt vett a világversenyeken, két alkalommal világbajnoki döntőt vívott. Focidöntőt, hiszen a köznyelvben ez a kifejezés honosodott meg. Az aranycsapat (is) magas szinten focizott, egy meccsen szebbnél szebb gólok örömével lelkesítette szurkolóit. Akik nem söröspoharakkal a kezükben istenítették eurómilliókat kereső kedvenceiket. Dehát, némi „keleties” nosztalgiával meg kell állapítanunk, hogy ez az idő is lejárt. A kérdés azonban lassacskán sürgető: Foci-e a futball?

A rengeteg összegzés, kommentár, minősítés közül csupán kettőt másolok ide az utolsó negyeddöntőkről: 1. Dögunalom után jött a dráma, büntetőkkel elődöntős Franciaország (kizárólag tizenegyesrúgásokkal és öngólokkal bukdácsolt végig öt meccset). 2. Öngól pecsételte meg a törökök sorsát (a többnyire ázsiai Törökország az európai átlagnál élvezetesebben játszott, időnként focizott). De beszélhetnénk a mérkőzésenként fél gólt szerző, csillagászati összegű játékosállománnyal rendelkező Anglia eddigi “sikereiről” is, esetleg a mérkőzésenként egyetlen, gólt érő kapuralövés titkáról, miközben kedvenceik egy-egy mérkőzés “végigszurkolásáért” (netán végigalvásáért) sok száz, akár ezer eurót fizettek. Meg a sör, a szállás, vagy egyéb kilengések a monoton hétköznapokból. Egészen jó biznisz! Miközben Európa legnézettebb és legmediatizál­tabb sportesemény-sorozata másoknak bosszúságot: járatkieséseket, csendháborítást, szeméthegyeket és miegymást okozott. Nos, foci-e a futball?

Úgy tűnik, korunk futballja inkább antifoci, mint foci. Technika magas szinten a VAR-szobában, pénz dugig, szurkolók minden utcasarki kocsmában, csak a lényeg hiányzik. Az egykor szabályzatban lerögzített gólra törő csapatszellem mára elavult. Az antifutball hivatalos megreformálásra váró szabályzata értelmében a mai játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt lehetőleg ne szülessen gól, és ezért a szabadfogású birkózás és cselgáncs bizonyos fogásainak az alkalmazása javasolt. A legfőbb taktikai utasítás szerint mindent meg kell tenni (valamivel kevesebbet ugyan, mint a rögbiben), hogy az ellenfél meg se közelíthesse a kaput. Inkább egy beadott arccsonttörés, mint egy bekapott gól! És ha véletlenül mégis gól esne, az lehetőleg legyen öngól vagy esetleg tizenegyes egy amúgy ártatlan kezezés miatt. Amikor pedig Fortuna kedvező előjeleket jósol az előre borítékolható vereség esetén, akkor az a cél, hogy immár az ellenfél juttassa az antifutballozó csapat hálójába a labdát. A focira éhező ártatlan szurkoló, tévénéző nevében kérdem immár utoljára: Foci-e az antifutball?

Végül néhány javaslatot fogalmazok meg az UEFA és egyéb fórumok számára, hogy az antifutballra fordított idő és pénz mégiscsak összhangban legyen a kiadásokkal. A mérkőzéseket élőben vagy virtuálisan követő személy számára nagyobb költséghatékonyság és élvezeti érték érdekében. A teljesség igénye nélkül, bárkitől újabb kiegészítéseket remélve:

Ezután a futballt ne gólra játsszák, hanem dolgozzanak ki egy megfelelő algoritmust a könnyen követhető és mindig követett statisztikák alapján. Vegyék figyelembe a futás hosszát és a karatés fogások számát is, esetleg valamiféle jól hangzó ötpróbát dolgozzanak ki, az öngól számítson duplán, vezessenek be büntetőpontokat is, öt kapura lövésért pedig ítéljenek meg egy büntetőt! Az EB-csoportokból továbbjutottak ellenfelét taktikázásra kevesebb lehetőséget nyújtó sorsolással határozzák meg, és ne az legyen a tornagyőztes, aki nulla-nullás döntetlenekkel, taktikai vereségekkel, tizenegyesekkel a döntőig menetel, hanem az, aki egy jól kidolgozott rendszerben több pontot gyűjt, és az eredménye összhangba kerül a csapat “piaci árával”. Előbb-utóbb bízzuk az egészet a számítógépre és a mesterséges intelligenciára!

A nézők szórakoztatására pedig javasolom, hogy a kétszer negyvenöt percben inkább showműsorokat, látványos revüt, koncertet szervezzenek a stadionban, az óriáskivetítőkön pedig régi meccsekből közvetítsenek látványos gólokat és védéseket még a foci aranykorából. Például a hat-háromból, ami már eleve kilenc gól, annyit ma már tizenegyesekkel sem rúg a döntő felé menetelő angol csapat. Addig a csapatok zárt ajtók mögött más stadionban lejátszhatják eseménytelen meccsüket. Vagy inkább le sem játsszák, hanem a szünetben átjönnek tizenegyeseket rúgni, az bőven elég. Sőt, van egy nagyszerű ötletem: ne csak öt játékos, hanem mind a tizenegy rúgjon büntetőt, még a kapusok is – ez amúgy jobban összhangban lenne a demokráciával –, s így valóban góldús és a felesleges időpocsékolástól megkímélő élményben részesülne a néző. Szóval, ha a szünetre eltolódna a gólöröm, legalább rövid és tartalmas lenne. Persze a 11-es párbajban főszereplő kapusokat így jobban meg kellene fizetni, és valószínűleg a többieket is, hogy ne untassák a közönséget. Ha viszont az új módszer alkalmazására elfogyna az anyagi keret, és mégiscsak maradna a 90+, 120+ perces eddig bevált játékszabály, akkor a nézők szórakoztatására bevezetném, hogy negyedóránként fusson be a pályára egy-egy lengén öltözött fanatikus drukker, lehetőleg nők és transzneműek is. Amúgy az ásítozó gazdag szurkolók számára különleges, szundi szobás VIP-jegyeket értékesítenék, ahol mégiscsak kényelmesebb körülmények között szunyókálhatnának. Ha már van elég pénzük hozzá, legyen joguk is!

Írásommal korántsem akarom lekicsinyleni a labdarúgás játékának, a sok ezer szurkoló utcai menetelésének, a futballstadiont betöltő himnuszéneklésnek és szurkolásnak az élményét, netán a szerzett (és nem bekapott) gól örömét. A futball egy ország, egy nemzet, egy város “névjegykártyája”. Csak azt szeretném, hogy a grundokon, a strandokon, a szabadidős pályákon és bárhol játszott foci a későbbiekben ne váljon antifocivá, és a mai antifutball valamilyen módon alakuljon vissza futballá. A gólszerzés és nem a góltalan taktika, a kapura törés és nem a sikeres szabálytalankodás örömévé.