Fekete március: sebeinket mi magunk is fel tudjuk tépni

A 35 évvel ezelőtt ránk zúduló, és emberi kapcsolatainkat megmérgező fekete március sebei begyógyultak. Legalábbis nagyjából. Vagy úgy látszólag. És jobbára felszínesen. Jogos és logikus követeléseink egy része, ha nem is másnap, nem is harmadnap, ám mégiscsak, így vagy úgy, megoldódott. Állami magyar egyetemre ugyan már nem futotta – sem az önálló visszaállítására, sem a beígért öszvérszerű Petőfi–Schiller létesítésére. Mint ahogyan a kulturális autonómia is fiókban lapuló ígéretlajstrom maradt.

De azért mégiscsak van ok némi örömre. Ma már nem járnak be rendteremtés céljából Vásárhely főterére husángokkal és capinákkal felszerelt görgényvölgyi „kirándulók”, senki nem akarja másodjára is szétverni az RMDSZ székházát, a szövetség vezetőinek sem próbálják kiütni a szemét, nem keresik a református Kollégium visszamagyarosításáért felelősnek tartott két Bolyait. Nem pazarolnak több festéket a kétnyelvű feliratok lepingálására, és veszett bikaként sem kapnak dührohamot a székely vértanúk vesztőhelyére elhelyezett piros–fehér–zöld szalaggal díszített koszorúktól. Eszement kamionsofőrök nem hajtanak be a tömegbe, senki nem akarja elnémítani a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adását, és nem terrorizálja a gyógyszertárak magyarul is kommunikáló személyzetét.

Mindez nem holmi kegyadomány, hanem a kisebbségeknek járó alapjog, amivel Románia épp hogy csak a normalitás alsó határát súrolja. Hogy kerek három és fél évtizeddel a rendszerváltás után ennél sokkal több járt volna a közösségünknek? Kétségtelenül. De erről nem csak a magyargyűlöletet magas szintre emelő és szavazatokra váltó többségi politikusok tehetnek. Hanem azok is, akiket szinte önjelölt prókátorainkként a parlamentbe, kormányba, önkormányzatokba, állami hivatalok élére küldtünk. Ne menjünk messzire, nézzük csak szeretett Vásárhelyünk esetét. Sok-sok évvel ezelőtt a románok többsége elfogadta a város, székely elemeket tartalmazó címerét? El. Amióta polgármesterváltást eszközöltünk használjuk? Nem. A román többségű tanács megszavazta a Bodor-kút visszaállítását? Meg. A magyar adminisztráció tett valamit ennek életbe ültetéséért? Nem. A román pártok elfogadták, hogy Sütő Andrásnak szobra legyen a városban? El. Az új vezetés kijelölte legalább az emlékmű helyét? Nem. Valamelyik törvény tiltja a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését? Nem. Sikerült kicserélni az egynyelvűeket? Néhányat leszámítva, nem. A román többségű tanács elfogad időnként egy-egy utcanévmódosítást? El. Sikerült az öt éve felállt új városvezetésnek bár egy magyar személyiségről utcát elneveznie? Nem. Mind magyar, mind román részről volt szándék és javaslat a 7-es számú általános iskolát végre egy magyar személyiségről elnevezni? Volt. Elfogadtuk valamelyik javaslatot? Nem. A román képviselők zöme megszavazta, hogy a Brăila utca vegye vissza dr. Knöpfler Vilmos nevét? Meg. A magyar városvezetés kitáblázta az utcát? Nem.

Nos, akkor mi változott 1990 márciusától napjainkig? Számos apróság, és egy lényeges dolog: ma már nincs szükségünk a volt szekusok, pártaktivisták, pópák, egykori gyűjtőnéven vátrások magyargyűlöletére, a nemzetellenes, de jól helyezkedő fickókat ki tudjuk termelni önmagunk is. Nem kell másoknak feltépniük a sebeinket, mi is képesek vagyunk arra.