Ezrek, tízezrek, százezer gyertya és könyv

Harmincöt évvel ezelőtt, ezerkilencszázkilencven február tizedikén történelmi eseményre került sor Marosvásárhelyen, a szám szerint Erdélyben legtöbb magyarnak otthont adó egykori székely fővárosban. A becslések – és a kerek számok misztikuma – szerint könyvvel és gyertyával a kézben százezer békés tüntető vonult fel sok kilométeres sorban a nagyobb teret biztosító sportcsarnok elé, ahol négyszer hangzott el a Miatyánk. Ilyen tömeg sem előtte, sem utána nem gyűlt össze közös kisebbségi céljai érdekében. Csupán a magyarság legnagyobb zarándokhelye, Csíksomlyó, a Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó közötti nyereg „lát vendégül” évről évre ennél több magyart, vagy alkalomszerűen, mint például az István, a király rockopera bemutatásakor.

Ezrek, tízezrek tömött sorokban, méltóságteljesen felvonulva. Százezerre becsülve, legfeljebb csupán nyolcvanötezren, ahány magyarnak otthont adott akkoriban a város. Persze, a csecsemők otthon maradtak, de szép számban jöttek környékbeliek, vidékiek. Félelmetes csendben, kezükben bibliával vagy nagyjaink könyveivel, újra-újraélesztett gyertyákkal, néhol mindent kifejező transzparensekkel. Magyar oktatást az óvodától az egyetemig! Önálló Bolyai iskolát! Önálló Bolyai egyetemet! És láss csodát, a kérések-követelések az évek során megvalósultak! No, nem feltétlenül a százezres tömeg impozáns látványától, sem kizárólagosan az oktatáspolitikánk határtalan eredményessége miatt, hanem (előbb)-utóbb a Bolyai is követte a korábban önállósodó magyar iskolákat a mégiscsak a demokrácia útjára kényszerülő országban, ahol a kisebbségnek meg kell adni azt, amit elvárnak a „nagyok”. Szóval, lett önálló Bolyai iskola, de nem lett önálló Bolyai egyetem! Mint ahogyan önálló magyar tagozat sem lett az orvosin. A nemzeti magyar kormánystratégia ellenben gondoskodott a magyar felsőfokú oktatásról, sőt a másik végletről is: magyar óvodák, mi több bölcsődék épültek az elmúlt évtizedben.

Ha nem járnánk a földön, még elégedettek is lehetnénk. A könyves-gyertyás tüntetés, az erdélyi magyar politika eredményességével. (Amúgy felemelő és dicséretes megemlékezést szervezett az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az évforduló alkalmával.) Amiként a nemrég beiktatott erdélyi református püspök is csak szuperlatívuszokban beszélhetett volna a rengeteg felújított templom, létrehozott egyházi, oktatási intézmény kapcsán. Mégsem tette, hiszen az egyháznak, és a politikának is, szembe kell néznie a valós helyzettel, az erdélyi magyarság fájdalmas fogyásával. Azzal a szomorú ténnyel, hogy egy-egy lelkész szolgálati ideje alatt híveinek egyharmada „eltűnik”, vagy azzal, hogy a legutóbbi, 2021-es népszámlálás adatai szerint a három évtized alatt 45 ezer fővel csökkenő Marosvásárhely magyar lakossága már nem éri el az ötvenezres lélektani határt. Miközben az erdélyi, romániai magyarság lélekszáma is csak azért haladja meg az ugyancsak lélektani egymilliós létszámot, mivel – a szabad önbevallásra alapozó „korszerű” cenzus alapján – minden hetedik embernek nem jegyezték fel a nemzetiségét, és közöttük a demográfus szakértők szerint további százezer magyar található.

Ezrek, tízezrek, százezrek. Százezren a gyertyás-könyves tüntetésen, százezren, akik magyarként „elfelejtették” magukat magyarnak vallani. És már csak feleannyian, ötvenezer fő alatt marosvásárhelyi lakosok. Harmincöt év alatt több mint harmincötezer magyarral csökkent a város lakossága. Amennyiben évente ezerrel, és teljesen tudománytalanul így számolnánk, akkor két emberöltő alatt eltűnne Marosvásárhely magyar lakossága. Persze, a helyzet sokkal bonyolultabb, és azért mégsem ennyire kétségbeejtő. Egyelőre maradjunk annyiban: Marosvásárhelyen, egykori Székelyvásárhelyen a rendszerváltás óta annyival kevesebb magyar él, mint a megyeközpont Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda magyarsága, vagy mint a két legmagyarabb székely város, Székelyudvarhely és Szentegyháza magyarsága együttvéve.

Százezer gyertya és könyv! Ma már történelem, legfeljebb nosztalgia. Az a szép számú, nagyrészt igazgatójuk, tanáraik által megmozgatott bolyais diáktömeg, pár ezer felvonuló a százezerhez képest elenyésző, a mai lehetőségek és elvárások alapján azonban tisztességes létszám. És amiként a diákok főszónoka megköszönte nekünk, szüleiknek és nagyszüleiknek, az egykori százezernek, hogy magyar iskolában tanulhatnak, talán mi is jelképesen megköszönhetjük meglevő vagy majdani gyermekeinknek, unokáinknak, hogy – kisebbségi elnyomásban, avagy demokráciában – ápolják nyelvünket, szokásainkat, és a végsőkig kitartanak a gáton. Úgy legyen! Ámen!

( Bereczky Sándor)