Koós Zsófia:
Hol volt, hol nem volt, de volt ám úgy is, hogy Az ember tragédiáját nem kilenc hónapig próbálták, mint manapság, hanem három hétig, mint huszonhárom esztendővel ezelőtt azt a bizonyos szatmárit, amelyről itt szó esik. Persze a húzások körül annak idején is sok vita folyt, különösen, ami az Úr- és a Jégvilág-jeleneteket illette. És persze akkor is, akárcsak most, a végső döntés a premier napján született, de néha azután így történt, hogy a falanszter-kép után kiszaladtam átöltözni. Az ügyelő már türelmetlenül kiáltotta: „Koós Zsófi, gyorsan a színpadra!“
Felöltöttem Éva paradicsomi ruháját, és költőien belibegtem félmeztelenül a… Jégvilágba. Ezt a jelenetet ugyanis az előző előadáson kihagytuk.
Ádám – Imrédi Géza – talpig bundában fogadott (az éjjeliőr bundájában), s kissé csodálkozó szemekkel mért végig. Mit tehettem egyebet, ugyanolyan költőies mozdulatokkal kilibegtem a Jégvilágból. A színészek külön istene megóvott bennünket a botránytól, de a történeten azóta is sokat nevettek a társalgóban.
*
Sinka Károly:
Bisztrai Máriával játszottuk A néma leventét. A börtönképnél kimegyek a színről mint Bakó, s visszajövök mint Agárdi Péter. Amint kiléptem a színről, a sötétben megbotlottam a kulisszák között, annyira, hogy nadrág, trikó, minden leszakadt rólam. Időm nem volt az öltözőbe szaladni, mert Zilia ott maradt a színen bekötött szemmel, és várt vissza engem. Mit tehettem, a pelerinemet gyorsan rácsavartam a lábamra, berohantam a színre, levettem a kötést a Mária szeméről, átöleltem és a szöveg helyett odasúgtam neki: „Nincs rajtam nadrág, igyekezzünk!“
Mária felvisított a nevetéstől, amúgy is nagyon nevetős, s így kényszerűségből én mondtam el helyette Zilia szövegét.
