Elhunyt Birtalan István

Hetvenöt éves korában elhunyt Románia talán legnagyobb magyar kézilabdázója, a kétszeres világbajnok és háromszoros olimpiai érmes Birtalan István.

Mindössze négy gól hiányzott az ezerből: 996-szor talált be felnőtt válogatottként a bivalyerős átlövő az ellenfelek kapujába. Tette mindezt 231 mérkőzésen, ami azt jelenti, hogy ha még egyszer pályára lépett volna, az ezredik gólját is megdobja. A hazai örökranglistán Bibit csak ketten előzik meg, Vasile Stângă (1414) és Robert Licu (1054). Mindezt úgy, hogy 16 évesen látott és fogott életében először kézilabdát, de 19 esztendősen már az ifi válogatottban játszott.

Birtalan István 1948. szeptember 25-én született Zilahon; kétéves korában az anyja elhagyta, így egy ideig az apja egyedül nevelte. Aztán miután a zilahi ’56-osok perében az idősebb Birtalant elítélték, hat évig őt is nélkülözte; nevelőanyjával és testvérével Zsibóra költöztek. A nehéz anyagi helyzetbe sodródott családban kénytelen volt a nyári szünetekben a termelőszövetkezetnél munkát vállalni. Ezzel egy időben, diákként felcsapott meteorológusnak, ő továbbította a mérőállomásról kapott adatokat. Amikor a katolikus egyháznál megürült a harangozói állás, 14 esztendősen azt a munkát is felvállalta. „Nem ismerek olyan sportolót, aki korábban harangozással is foglalkozott. Ha elmondom valakinek, előbb tágra meredt szemekkel bámult rám, aztán kitört belőle a nevetés. Nem tévedek, ha azt állítom, én vagyok a világon az egyetlen élsportoló, aki harangozó is volt” – mesélte A román kézilabda magyar legendái című könyvben Móra Lászlónak. Az iskolában kosarazott, atlétizált, s amint megjegyezte, a kézilabdát még hírből sem ismerte. Egészen 16 éves koráig, amikor a tornatanára a Zsibói Rapiddal beneveztette a Kolozsvár tartományi bajnokságába. Az első meccseket a Wesselényi kastély udvarán kialakított pályán játszották. A sportág új helyszíne, a zsibói sportcsarnok jó pár éve az ő nevét viseli. Pályája Nagybányán folytatódott, de nem a kézilabdával. „Mit lehetett itt sportolni? – tettem fel magamban a kérdést, miután bejutottam a főiskolára. – Nagybányának volt egy focicsapata a másodosztályban, s egy röplabda szakosztálya. Többre nem emlékszem. Felcsaptam röplabdázónak. Az egyik mérkőzésünk után látom, hogy valami kézilabdázók készülnek. Meresztettem a szememet: jól látok? Néhány hónapja voltam a városban, de addig nem hallottam a kézilabdáról.

Odamegyek a vezetőjükhöz, s udvariasan, vagy inkább könyörögve kérdezem, nem állhatnék be én is a csapatba? Az edző végigmért, tetszhettem neki, hisz 196 centi magas legény voltam, azt mondta: gyere holnap, ma értekezletünk van” – idézte fel a nagykárolyi származású Tégen Jánossal való első találkozását. Innen már csak néhány lépés vezetett a Minaurhoz, majd a Steauahoz és a román ifi válogatottba. A fővárosi katonacsapattal Birtalan tizenkét bajnoki címet, 1977-ben pedig kétszer is BEK-et nyert. A válogatottban olyan világsztárok mellé került, akiket addig csak a tévéből ismert: Gruia, Gaţu, Oţelea, Gunesch és a vele egykorú, de korábban „beért” Kicsid. A Kárpátok ágyúsát, ahogyan nevezték, háromszor választotta a nemzetközi szövetség az év legjobb játékosának.