Antal ErikaOktóberben a testvéremmel olyan úticélt kezdtünk keresgélni január-február környékére, ahol még nem jártunk, és ami könnyen és olcsón megközelíthető. A kiindulópont most is Budapest volt, pontosabban a Liszt Ferenc Repülőtér. Ugyanazt a fapados légijáratot választottuk, amellyel Marosvásárhelyről 40-45 perc alatt eljutunk Budapestre.
Szkopje, Észak-Macedónia fővárosa ismeretlen volt számunkra. A járat oda és vissza olcsó. Megnéztük azt is, onnan esetleg még hová lehetne repülni? A szempont szintén hasonló: ahol még nem jártunk és ahová olcsón eljuthatunk. Ljubljanára, Szlovénia fővárosára esett a választásunk.
Ami az utazás költségeit illeti, nem titok, elárulom: a Marosvásárhely – Budapest (oda-vissza) + Budapest – Szkopje (oda-vissza) + Szkopje – Ljubljana (oda-vissza), tehát a hat repülőút összesen 460 lejbe került, vagyis még 100 euróba sem.
Most Szkopjét szeretném bemutatni. Azt a várost, amely egy 1991-ben függetlenedett ország fővárosa, ahol többségében makedónok élnek, szép számban albánok is, illetve még törökök, cigányok, szerbek, bosnyákok.
Az első dolog, ami meglepett, mert nem készültem rá, az az, hogy cirill betűvel írnak. Szerencsémre tudok oroszul olvasni, tehát ez nem jelentett nehézséget a tájékozódásban. Az viszont igen, hogy a régi bazárban, ahol sok szálloda is található, párhuzamosan állnak a régi, illetve az új épületek. Ami részben, a műemlékvédelem szempontjából dícséretes, mert a jellegzetesen török kis házakat nem bontják le, hanem mögéjük húzzák fel a modern(ebb) épületeket. Viszont az építkezés annyira kusza és koncepció nélküli, hogy tényleg alig lehet tájékozódni.
A város történetéről sok minden olvasható a neten, akit érdekel, megtalálhatja, csak a keresőbe kell beírni Szkopje, illetve Észak-Macedónia nevét. Én inkább a saját tapasztalataimat osztanám meg az olvasókkal.
Elég sokan beszélnek angolul, még az idősebbek közül is, aki nem, az viszont tud németül. Tehát a nyelvi kommunikáció nem jelentett gondot. Útbaigazítást szívesen adnak, sőt meg is kérdezik, ha az utcán tétovázni látnak, hogy mit keresünk, hová szeretnénk eljutni.
Koldust, kéregetőt sokat láttunk, dobozt tartanak a kezükben és úgy kérik a pénzt. Nők, férfiak, idősek, fiatalok, gyerekek vegyesen. Többnyire rendesen vannak öltözve. Nem erőszakosak, ahogy a kereskedők sem, szívesen mutogatnak, de nem erőltetik rá az árút a nézelődő turistára.
A város, ahogy azt már korábban olvastam, ,,keresi az identitását”. Vagyis, a régi bazárt leszámítva, annyi szobrot állítottak, amennyit sehol se látni ilyen mennyiségben.
Nagy Sándor lovon az egyik fő büszkeségük, de rajta kívül még számos lovasszobrot láttunk, illetve valamennyi macedón (makedón) művészt, – írót, költőt, zenészt, festőt, színészt – megörökítettek, sportolót, számtalan nemzeti hőst, tudóst, valamilyen mozgalmi vezért, ortodox papot, egyházfőt, királyokat és királynőket, sportolókat, családokat, terhes anyákat és kisgyerekeseket, szerelmes párokat, magányos embereket, civil ruhásokat és katonákat.
Bronzból, kőből, márványból, műmárványból, műkőből készültek ezek a szobrok. Rengeteg oroszlánt láttunk, rengeteg ókori utánzatot. Szobrok állnak mindenhol: téren, utcán, hivatal előtt, híd elején és végén, híd korlátján, sétányon, sőt még a házak tetején is.
Ahogy említettem, a régi bazárban és környékén sok a mecset, az volt az érzésem, hogy ezt próbálják ellensúlyozni a ,,modern” városrészben épült és épülőfélben levő sok ortodox templommal. A rengeteg tömbház és tömbház szerű épület mellett nagyon sok a fehér (mű)márvány oszlopos, ógörög stílusú óriás méretű létesítmény, amelyekben hivatalok működnek, illetve amelyek közül nem kevés még nem találta meg a funkcióját.
Ha közelről nézzük, már látszanak a használaton kívüliség jelei: omladozó vakolat, beázott tetőszerkezet, gyommal benőtt bejárat, poros ablakok.
A várost kettészelő Vardar folyón sok hidat építettek, autós és gyaloghidakat, ez pozitívum, a folyó partja is rendezett, bicikliutak, sétányok mindkét oldalon. Mégis van az embernek egy olyan érzése, hogy ez a rengeteg pénzt felemésztő építkezés (Európai Uniós támogatásból) kevésbé funkcionális. Illetve felépültek a hatalmas paloták, de nincsenek, vagy alig vannak ,,belakva”, illetve több olyant is láttunk, hogy nincsenek befejezve.
Mozgólépcsők, liftek, amelyek nem működnek, házak, amelyeket valamilyen terv szerint húztak fel, talán kereskedelmi, vagy kulturális céllal, kiürülve, elhagyatva, omladozó állapotban. Az egyik útleírásban olvastam egy hajóról, amely vendéglőként működik a folyón.
Aztán megláttam, hogy nem egy, hanem három ilyen kalózhajó van, abból kettő már tönkrement, romhalmaz.
A hatalmas területű várban is az volt az érzésem, hogy az Európai Unió elvárásainak megfelelően kezdték a felújításokat, kulturális központot, kilátót, de végül semmit sem fejeztek be és az így megkezdett és félbehagyott épületek egyre csak romlanak és rontják az összképet.
A leírtak ellenére, nem mondhatom, hogy nem éreztük magunkat jól Szkopjeban. Érdekes élmény volt, az igazi ,,balkán” megtapasztalása, ahol régit is, újat is lát az utazó, megfigyelheti, mi az, ami jó, ami itthon is megszívlelhető lenne és mi az, amit jó lenne elkerülni. Például a sétáló utcái, a gépkocsiforgalomtól mentes terek, a régi bazár alatt átvezető út, az alul- és felüljárók itthon is jól fognának.
A következő részben Ljubljanai utunkról számolok be.
