Dilettánsok mindig is voltak

„Nem akarok megbántani semmiféle műkedvelőt, mert véleményem szerint, ők az igazi fanatikusok. Minden szépnek lelkes, túl lelkes szolgái, akiket ugyan mérhetetlen hiúságuk sarkall, mégis ők hordják szét a kultúra csíráit azokig a legtávolabi területekig, ahova az igazi tudás és művészet, éppen súlyánál fogva el nem juthat. Miközben szerény áruikat kínálják, feltámasztják a vágyat a nemes alkotások iránt. Ezért olyan érzékenyek és féltékenyek. Ha valamit kiagyalnak magukból, azt nyomban szabadalmaztatni szeretnék. Aztán, ha egy ötletük, gondolatuk, sőt csupán valamely művük címét látják viszont egy igazi író műve fölött, jajveszékelve futkosnak plágium-vádjaikkal a sajtóhoz, bírósághoz. Egy ilyen lelkes és féltékeny műkedvelővel akadtam össze a múltkor egy társaságban. Néhány képviselő, ügyvéd, bankár volt ott,  szépasszonyok és a műkedvelő író. Ő szórakoztatta a társaságot. Novella- és regénytémáit mondta fel. Mindegyiknél sietve kijelentette, hogy ő azt már meg is írta, el is helyezte, s ilyenkor szigorúan figyelmeztetően nézett rám. Történetei közül az egyik valóban sikerült volt. Igen mulatságos eset, amit ő maga is akkoriban hallott valakitől.

A társaság éjjel két óra felé oszlott szét. Másnap reggel az egyik újságban viszontláttam barátunk történetét, őszintén sajnáltam, hogy így megelőzte valaki. Ő viszont engem vett gyanúba. Alig keltem fel, már csöngetett a telefon. Nem akart egyenesen megvádolni, csak felvilágosítást kért, hogy ki volt az a ’hitvány alak’, aki így visszaélt jóhiszeműségével. Hiába próbáltam megértetni vele, hogy éjjel két óra felé, amikor a társaság szétoszlott, már nem lehet sikkasztott témákat csempészni a lapokba. Konokul kitartott amellett, hogy irodalmi lopás történt. Ennek kinyomozására megbízott egy magánnyomozó céget. Semmi áldozatot sem sajnál azért, hogy szellemi magzatát visszakövetelje magának. Olyan, mint a terméketlen nő, aki gyermekmenhelyből vett gyermeken éli ki anyai ösztönét” – írta Szitnyai Zoltán a Színházi Élet 1938/18-as számában.