Búcsú Ördög Pistától

Hetvenhat esztendős korában távozott Ördög István, a mindenki Ördög Pistája, a Felső-Maros mente népi hagyományainak derék tanítója, ápolója. Szülőfalujából, Magyaróról indult, hosszas vargabetűk leírása után ugyanide tért vissza. Néptáncosként kezdte, majd egy súlyos baleset következtében szakmát váltott. De megmaradt a művelődés elkötelezett hűséges sorkatonájának, előbb Szatmárnémetiben, majd Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson. A színház közönségszervezője volt, aki, ha kellett telefonált, ha kellett falvak poros utcáin járta le a talpát, ha kellett, plakátolt. Bármit is cselekedett, hittel és odaadással tette. Mindig volt ereje mosolyogni: akkor is, amikor a nézők – az ő munkájának köszönhetően is – hahotáztak a széksorokban, de akkor is, amikor a ’89 előtti hatalom kisemmizte, testileg-lelkileg majdhogynem földbe taposta. Egy örökös talpra álló volt. Meggyőződésem, hogy most is talpal – csakhát nem e világon, hanem mennyei deszkákon, széksorok és hangszerek között.

Az alábbiakban Bajna György Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetben megjelent 2014-es riportjával emlékezünk Ördög Pistára.

Bajna György
A Magyarói faluvégén-től a Háry Jánosig

Sokan féltik, veszendőfélben levőnek találják egy-egy közösség hagyományait, néptáncát, népdalait, népköltészetét, népművészetét. Mások nemcsak féltik, tenni is próbálnak az elkerülhetetlen lassítása érdekében. Hiába tudják, látják, tapasztalják, hogy feje tetejére állt minden, hogy a régi szokások nemsokára csak a könyvek lapjain maradnak ránk, tenni próbálnak. A pusztuló értékek elkeserítik őket, ahogy a felületesség, a közömbösség is. Magyaró népi kultúrájának enyészete ellen naponta tesznek valamit, s talán ezért folyhat ott rendkívüli értékmentő tevékenység. Elsősorban a tánc- és zenekarokról szólhatunk elismerően Nagy József kultúrházigazgató, Lovász Jámbor Zoltán prímás, a falu gyermekeit zenére oktató nyugalmazott állatorvos és Ördög István, szintén nyugdíjas, egykori táncmester elbeszélései alapján. Disznajón a legilletékesebbet, Csősz Irmát, a falu lelkét faggattuk volna, de nem kellett.

Magyaróról a hetvenes évektől tudok közelebbit. A gyergyószentmiklósi szakszervezeti művelődési ház tánccsoportja előadásainak és kedves barátomnak, Ördög Pistának köszönhetően. A Marosmagyarói katonabúcsúztató című előadás ugyanis korát megelőző színpadi táncprodukció volt, amelyben nem törekedtek erőltetett vigyorral és rikoltozásokkal derűt sugározni, hanem az eredeti szokást és hagyományt mutatták be hitelesen a színpadon. Ma is fülembe cseng a Magyarói faluvégén,/ magyarói faluvégén,/ két madár áll az út szélén… kezdetű katonabúcsúztató dallama és szövege. Aztán az előadás sem felcsíki, sóvidéki vagy háromszéki táncok néven futott, ahogy akkor dívott (ahelyett, hogy egy-egy falu táncrendjét mutatták volna be), hanem magyarói katonabúcsúztatóként vált népszerűvé és kedveltté. Mindenki érezte, ez nem művi, nem művészkedő, ez hiteles, tőről szakadt előadás. A ruhák is eredetiek voltak, mind a női, mind a férfiviselet darabjai. Betanítója és rendezője Ördög István volt, aki egészségi okokból kellett elhagyja a Maros Székely Népi Együttes tánckarát, ami után Gyergyószentmiklóson lett szakirányító, táncoktató. A népi együttesnél szerzett tudást és tapasztalatot sikerrel kamatoztatta a Békény-parti városban is. Pontosan írta le, hozta magával és vitte színre e hagyományt. Talán ezért is érdekelt annyira, hogy mi maradt meg Magyarón a hetvenes években még élő szép szokásból. Előbb Ördög Istvánnal beszélgettem, aki a nagyon igényes ember elégedetlenségével szólt:

– Szinte semmi. Hiszen katonaság ma már nincs, búcsúztatni sem kell emiatt. Szerencsére a helyi tánccsoport minden tagja, kicsitől nagyig, ismeri a magyarói táncrendet, de egyébként jobb nem beszélni a helyzetről. Ma már kilúgozódott a hagyományőrzés a lelkekből. A családi és más összejövetelek, a lakodalmaktól kezdve a különböző kicsengetési ünnepségekig, a pénzről és a rongyrázásról szólnak. Milyen hagyományőrzésről lehet beszélni azon a kicsengetési mulatságon, ahol az érettségiző elsősorban pénzt kap ajándékba lakodalomhoz illő étel- és italfelhozatal közepette? Az ilyen összejöveteleken még jó, hogy nem a manele szól, de a lakodalmi zene sem áll túl messze tőle a maga egyritmusú „tamtamjával”. Már most foroghat a sírjában Zsigmond József és Palkó Attila. Utóbbi a magyarói múlt és közelmúlt krónikása is volt. Mit is tudnának immár gyűjteni? A pénzhajhászást és a magamutogatást, mint új hagyományt? Még jó, hogy Nagy Jóskáék kicsikből is szerveztek tánccsoportot, így megmenthetik a „kicsi sereg” táncát is.

Ördög István elkeseredése érthető, de van dicsérhető is manapság. Nagy József, a kultúrotthon igazgatója a sokszor és sok helyen igénybe vett tánccsoportról szól:

– A nagyközség fiataljainak mintegy harminc százaléka már belenőtt a hagyományápolásba, ismeri a magyarói táncrendet is. (Bár így lenne a tömbmagyar településeken is!) Köztük számos olyan táncos van, aki zenekarokban is muzsikálhatna. Mivel szakoktatókkal folyik a tánctanítás, nem csak a helyi táncrendeket ismerik, hanem más vidékek táncait is. Honnan vannak a ruhák? Hagyományos mindenkinek van, a többit a szülők támogatásával szerezhetjük be.

Mind Nagy József, mind Ördög István Lovász Jámbor Zoltán állatorvos munkáját dicséri, aki a fiatalok zenei oktatását vállalta, s ma már legkevesebb harminc gyermek és ifjú ismeri a magyarói népdalokat is, húzni is képes a talpalávalót, ami minden esetben a helyi táncrenddel kezdődik.

A doktor dobrudzsai, felcsíki, keresztúri, majd 1997 karácsonyán nyárádmenti (csíkfalvi) szolgálat után tért haza szülőfalujába, hogy itt tegye hasznossá magát, itt álljon a zene szolgálatába. Azelőtt is, ahol csak tehette, mindegyre kamatoztatta zeneszeretetét és tudását, még gyermekkórust is szervezett Csíkdánfalván. Itthon sem ült a tévé elé. Gyermekek és ifjak tucatjait tanította meg muzsikálni. Magyarón nem kell idegenbe menni népzenészért.

– Nagyon örülök annak, hogy a táncházmozgalom annak idején megtette, amit kellett. Ma is talán épp ennek köszönhetően tértek vissza a hivatásos együttesek is a forrásokhoz. Egyébként szerintem nem a műfaj határozza meg a zene minőségét. Népdalban is van selejt, a romantikus muzsikában, a műdalban is. A jó muzsika pedig minden műfajban minőséget jelent – vallja Nagy József.

Itt mindig erős volt a hagyomány, kántálás, névnapok, más összejövetelek alkalmával nem hiányzott a tánc. Egyébként a magyarói táncrendet járják kisebb-nagyobb módosításokkal a szomszéd falvakban, Holtmaroson, Fickón és Disznajón is. Jelenleg jól állunk népzenész dolgában is, a gond – már, ha annak lehet nevezni – az, hogy a jó táncos jó muzsikus is egyben. Ezt úgy oldjuk meg, hogy a középső csoport zenészei muzsikálnak a nagyoknak, a nagyok a középső csoportosoknak. A kicsik csak énekelnek, mert nagyon fontos, hogy énekelni megtanuljanak a gyermekek. Itt a táncolás Ördög Pistának köszönhető. Ő szervezte az első csoportokat a kilencvenes évek elején. Akkoriban zenekara nem volt, mi is – a csíkfalviakkal – ott voltunk az egyik fesztiválon, s kérte, hogy muzsikáljunk nekik is. Aztán hazakerültem, azóta van itt is zenekar. Tagjaink közül többen más együttesekben is muzsikálnak. Hogy mennyire élnek a Palkó–Zsigmond–Jagamas-gyűjtemény darabjai? Jó, hogy alapul szolgálnak, belőlük táplálkozhatunk. Az ötvenen felüliek még énekelnek, de a fiatalabbak, sajnos, alig. Kortárstalálkozóra hívtak muzsikálni, és nagyon elszomorodtam, mert a fiatalok közül csak kettő-három táncolt és énekelt, a többi állt, hallgatott, ameddig meg nem kezdődött a gépmuzsika. Akkor körbeálltak, s csak a fejüket lógatták. Ez volt nekik a tánc. De ezért nem csak ők a hibásak, az iskola is. Az ének, a rajz és a torna oktatásának fontosságát nem vették komolyan azokban az években. Ez látszik meg rajtuk. Meg a mozgásukon. Egyszer helyettesítettem egy lakodalomban. Amikor mentünk az úton, kértek, hogy diktáljuk a szöveget, mert a dallamot tudják. Aztán a harmonikásunk, mint a kántor, mondta előttük a szöveget. Tehát mulatni akartak, de már nem tudtak. A hazafias nevelés megtette a magáét. De van a fiatal emberek között is egy mag, amely tud énekelni. Amúgy mindig jó muzsikusok zenéltek errefelé. Sokat tanultam tőlük, a magyarói táncrendet például egy lakodalom szünetében vettem fel Jókától, Bolond Jóskától, aztán otthon lekottáztam. Azóta is azt játsszuk. Ez sehol máshol nem hallható.

A nem túl rózsás helyzetet mind a három riportalanyunk tisztán látja, s csak reménykedik, hogy a mai harmincöt és ötven év közötti elveszett korosztályok után következőknek talán ismét fontos lesz a néphagyomány őrzése, ahogy az volt eleik számára is. Annál is inkább, mert azok, akik azelőtt különösebben nem tettek érte semmit – hiszen a kor kilúgozta életükből azokat az értékeket, amelyek ma ismét Magyaró fontos kincseivé kezdenek válni, gyermekeik támogatásával teszik, amit jóérzésük parancsol. Ilyen például a különböző vidékek népviseletének beszerzése gyermekeik számára. Az első Gyöngykoszorú-találkozóra alig jelentkezett pár csoport.  Ma már minden faluban van tánccsoport és képzett oktató.

Ha nem lépnek ránk hivatalosan, nem lesz gond, őrizni fogják itt a hagyományokat – csengenek vissza Lovász Jámbor Zoltán megnyugtató szavai, aki olyasmiről is beszélt, hogy zeneszóval mennek a templomba és onnan a mulatság színhelyére a lakodalmazók, s bár hódít a szintetizátoros lakodalmi zene, igény van a helyi táncok, énekek kíséretére is ilyenkor. Ha nem is a régi erősségével, Magyarón mégiscsak pislákol a tűz. Legalábbis a táncrend, a sok szép népdal, nóta közül jó pár, s néhány jellegzetes helyi szokás még nem veszett ki teljesen. Lakodalomban még legalább kétszer eljárják a magyarói táncrendet. A verbunkot már nem. Talán a Nagy József által emlegetett harminc százalék – a község mintegy kétszáz fiataljából – képes lesz állni a vártán, őrizni a nemcsak a kor, de az általunk is feledni, pusztulni hagyott, a magunk becsülését jelentő hagyományainkat. Akkor is, ha munkahelyek hiányában egyre kevesebben térnek haza.

Ördög István munkáját Lovász Jámbor Zoltán úgy jellemezte, hogy nélküle ma már semmi nem lenne a helyi táncokkal. Érdekes, hogy a másik faluban, Disznajón is őt emlegetik egykori legfontosabb segítőjüknek. És nem csak a Háry János című Kodály-daljáték koreográfiájáért, amit a Csősz házaspár rendezett. Csősz Irma nyugdíjas tanítónő a néptáncmentésben őt találja a vidék legfontosabb láncszemének.

– Pedig itthon sem volt – teszem hozzá.

– De mindig itt volt, amikor szükség volt rá – erősíti a ma is fiatalosan lelkes tanítónő, aki férjével, az ötvenévesen súlyos betegségben elhunyt Csősz Ferenccel kis hagyományőrző szigetet teremtett Disznajón.

Nem egy alkalommal akár százharminc gyermek is énekelt és muzsikált a kicsi falu iskolásai közül, s ért el – az akkori szokások szerint – mindig második helyezést. Mert az első helyezés másoknak volt fenntartva.

Ahogy a magyarói varró-összejövetelek, úgy a disznajói fonók is a múlt emlékei immár, pedig nagy hagyományuk volt. Csősz Irma élénken emlékszik a nyolc éve még létező fonókra, ahol minden úgy történt, ahogy régen. Még a főtt kukorica sem hiányzott, ahogy az ének, az egy-két forduló, a mókák, a szórakoztató játékok sem. Hajdanában január 6-án kezdték a lányok szervezni a fonókat. Az asszonyfonókban is énekeltek. Ő, aki könyvekbe mentette a disznajói népdalokat és itt énekelt nótákat és szokásokat, bizakodó. Több alkalmat is említ, amikor a falu népe bizonyította, nem volt hiábavaló a Fráter Béla által megkezdett, majd a férje által folytatott munka a dalkultúra és a néphagyomány ápolása terén.

– De ha a könyv csak porosodik a polcon? – kérdezem attól, aki több mint félezer nótát gyűjtött a faluban. Pár esztendővel ezelőtt, 2008-ban, száztizenhatot Megáradt a Maros címmel ki is adott.

– Szerencsére itt, Disznajón nincs baj. Bárkit behívhatok a szomszédból, mindenki sok-sok régi népdalt és nótát ismer.

Egy Kodály Zoltán által Kászonimpéren 1912-ben gyűjtött népdalnak Disznajón hatvan versszakát írtam össze.  Nálunk Móti lassúja néven ismerik e szép népdalt.

Az itteniek számára kevés a megművelhető terület, emiatt el kellett menjenek dolgozni Felcsíktól Marosvásárhelyig. Tavasszal, húsvét után, a csonka héten a lányokat szekérre ültették és elvitték szolgálni Besztercére, hogy ügyes gazdasszonyok legyenek. Csak egy napra jöhettek haza egész nyáron, a vécsi cseresznyevásárra. A legények sem kereshették fel őket. December 19-én indultak a szánok a lányok után, addig a legények is hazakerültek, megtelt a falu fiatalsággal, s december 20. után kezdődött itt az élet.  Azt is mondhatnám, hogy a disznajóiak minden szép hagyománya télen született. A három sereg, a 12 és 16 év közöttieké, a 16 esztendő fölöttieké és a katonaviselteké. Karácsonykor és újévkor ugyanott szórakozott mindegyik sereg, amelyik házat kivette erre a célra a szervező, a vezetőjük. Kántáláskor egy fél liter pálinka és egy kalács várta a betérőket. Ha volt pénz, azt is kaptak. Ebből fizették a zenészeket, akik Marosvécsről jöttek. Különösen a vécsi Sáji banda volt híres a vidéken. Szép szokás volt, hogy az újévi bálra a legény leányt hívott meg. Akinek nem akadt párja, azt a vőfélyek hívták meg az első tánc után, hogy senki ki ne maradjon. A bál éjfélig tartott, utána kezdődött a jánosozás. Minden seregben volt János, aki meghívta a többieket, s reggelig tartott az éneklés, sőt a táncolás is. Ma is együtt mennek a szerük jánosozni, ha meg nincs közöttük János, kineveznek valakit annak. Kibérelnek egy házat, a lányok viszik az ennivalót, eléneklik a szép János-napi köszöntőt, dalolnak, táncolnak, és másnap visszamennek a maradékra.

A színdarabok betanítása mindig a pedagógusok feladata volt. Ma is az. A művészi műsorok alkalmával a hagyományokból is ízelítőt kaphat a néző, a résztvevő. Falunapok, más ünnepi események szolgáltatják a lehetőséget. Ma Zsigmond Tünde tanítónő szervezi kultúrház-igazgatóként a rendezvényeket, a tánccsoportot is, melynek csiszolásában egyetemista lánya, Noémi segíti. Hogy mi marad meg, és mi nem egy-egy település hagyományaiból, az immár a hagyományőrző csoportokon múlik. Ezért fontos, hogy a szaktudás és a szív párosuljon. Másképp lelketlen, üres magamutogatássá silányulhat minden. A meglátogatott Magyarón és Disznajón egyelőre nem fenyeget ez a veszély. Jó tudni.