Belodedics: nincs tehetséggondozás, eltűntek a példaképek

A pénz- és szakemberhiány, valamint a sportkultúra kihalása jelenti a legnagyobb gondot a mai román labdarúgásban – véli a Steauaval és a Crvena Zvezdával Bajnokok Európai Kupáját nyerő Miodrag Belodedics. Az egykori válogatott a Vásárhely.ma-nak az ASA Bukarestet megjárt volt futballistáiról, Bölöniről és Fodorról is mesélt.

– Soha nem buzdítottak arra, hogy egy picit is legyél rosszabb a pályán? Ritka egy elegáns, finomkodó középhátvéd voltál.

– Lehettem is, hisz a Steauanál előttem ott volt két keménykedő, Bölöni Laci és Tudorel Stoica, mellettem egy annál is keményebb, Bumbescu, a védelemben ők végezték a rosszfiúk munkáját. Nekem az volt a feladatom, hogy amikor utolsó védőként megkapom vagy megszerzem a labdát, indítsam a támadást. Ehhez elegendő volt a technika és az elegancia.

– Manapság miért nem teremnek hozzád hasonlóan elegáns belső védők? Vagy hátul nincs szükség a technikás játékosokra?

– A mai focit sepregető nélkül játsszák. A középhátvédek szerepe inkább rombolásra korlátozódik, a támadás vagy ellentámadás felépítése már nem az ő feladatuk. Mi azt tanultuk, hogy óriási előnyt jelent, ha már a védő képes jól indítani. Nem csupán felszabadítani, és kirúgni a stadionból a labdát. Amikor a Steauahoz kerültem, Jenei Imi bácsi a következőkre figyelmezteted: „Ha kapod a labdát, és elkezdett kezelni, kétszer-háromszor érinteni, kikerülsz a kezdőcsapatból. Ha mindössze két érintésből játszol, az úgy jó. Ha sikerül egyetlen egyből, akkor már focistának nevezheted magad”. Én meg mindig arra törekedtem, hogy lehetőleg egy érintésből adjam tovább, de nem holmi alibipasszként, hanem a fedezeteknek vagy a csatároknak hasznos labdaként.

– Ez volt a BEK-győzelemig menetelő Steaua egyik aduja: a gyors és pontos passzok.

– Még a csatároknak sem volt megengedve, hogy fölöslegesen cipeljék a labdát. Cselezhettek egyet, kettőt, de utána kötelező módon szabadulniuk kellett a labdától. Vagy passzoltak, vagy íveltek, vagy kapura lőttek… Ettől volt gyors és az ellenfél számára kiszámíthatatlan a játékunk.

– Kire nézhetnek fel a mai fiatalok? A román futballból rég kihaltak a Bölönik, Stoicák, Beleodidicsek…

– A mai modelleket úgy hívják, hogy Mbappé, Ronaldo, Messi… De ők hol játszanak? Tőlünk többezer kilométerre. A hazai fiatalok soha nem fogják őket edzésen látni, vagy élőben, meccsen. Csak a tévében. Arról nem is beszélve, hogy mit jelentett számunkra egy-egy biztató szó a nagyok részéről. Amikor nekem Laci azt mondta, hogy Bravó, Belo! teljesen el voltam szállva, annyira örültem.

– Miért nem lehetnének a példaképek a jelenlegi hazai válogatott játékosok?

–  Mert csak annyit érnek. Milyen eredményt mutattak fel? Nem mondom, legutóbb az Eb-n nem vallottunk szégyent. De mi ez ahhoz képest, amit a romániai futball produkált húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt? Nem akarok megsérteni senkit, inkább nem kommentálom. Maradjunk annyiban, hogy közülük is a jobbak külföldön játszanak, a gyerekeknek, ifiknek nincs alkalmuk velük találkozni.

– Apropó, milyennek tűnik a mostani válogatott?

– Valami-valami mocorog, de ne áltassuk magunkat, az Eb megmutatta, hol a helyünk. Aki látta a Belgium, illetve Hollandia elleni mérkőzést, tudja, miről beszélek. A mi generációnk sem volt verhetetlen, de senki nem taposott agyon.

– Mi hiányzik a mai román futballból?

– Nagyon sok minden: elsősorban a sportkultúra, amely az utóbbi két-három évtizedben szinte teljesen kihalt. A futballklubok szervezetlenek, állandó pénzhiánnyal küszködnek, a magánszektor nem érdekelt a sport támogatásában, az önkormányzatok, amelyeknek egyéb feladatuk volna, valamit csorgatnak vagy csepegtetnek, de így is kínálódás az egész. Mert nincsenek olyan befektetők, mint például Gigi Becali, aki él-hal a futballért. De kihaltak a vérbeli szakemberek is, azok, akik már valamit letettek az asztalra.

– Egykori csapattársad, Gheorghe Hagi megmutatta, hogy önerőből is lehet a nulláról erős klubot építeni.

– Fantasztikus, amit tesz, le a kalappal előtte! De neki is pénzre volt szüksége a beruházáshoz. De szerencsére, volt honnan. Mert szinte mindenét a labdarúgásba fektette. Viszont nehogy azt higgye valaki, hogy a Hagi klubja vagy akadémiája pénzverde! Ő is gondokkal küszködik. Még jó, hogy minden évben akad egy-két játékos, akit el tud adni. De az a pénz csak a túlélésre elegendő. Így soha nem lesz olyan csapata, amely a nemzetközi kupaszereplésből pénzt termeljen.

– Miért nem ragadós a példája? Elvégre Hagi megmutatta, hogy egy hazai nevelésű játékos akár különb is lehet a középszerű idegenlégiósoknál, akik nem egy-két lejért szerződnek romániai klubokhoz.

– Sokkal egyszerűbb külföldről összeszedni egy nem túl ismert, nem túl jó, de mégiscsak épkézláb focistát, mint hosszú éveken keresztül gyermekeket nevelni. Mégis az akadémiáké a jövő. Lényeges, hogy a legjobbak egy helyen legyenek, együtt készüljenek, felügyelet alatt tanuljanak, étkezzenek, pihenjenek. Úgy, ahogy annak idején mi voltunk a Luceafărulnál. De ugyanígy voltak a tornászlányok, a kajak-kenusok, evezők, mások. Azok voltak az igazi akadémiák! Még akkor is, ha abban az időben nem használtuk ezt a furfangos megnevezést. Ha a legjobbak, legtehetségesebbek nincsenek egybe gyűjtve, egymagukban a legjobb klubnál is könnyűszerrel elvesztődhetnek. Honnan is tudná az a tizenéves gyerek, miként kell helyesen táplálkozni, mennyit és hogyan kell pihenni, milyen vitaminokat kell szedni…

– Pozitív példaként hangzott el Becali neve. Azon túl, hogy a saját pénzét öli az FCSB-be, jó az, amit tesz? Ő a tulaj, az elnök, a játékosügynök, az edző, a megmondóember…

– Nem mondom, hogy jó, hogy mindent ő akar csinálni egymaga. Viszont jó, hogy létezik egy ilyen ember, aki hajlandó a vagyonát a futballra áldozni. Ha annak idején nincs ő, a Steaua már rég eltűnt volna a futball világából. Mint ahogyan el fog tűnni az újraalakult, másodosztályos Steaua is.

– Mennyire követi a román és szerb bajnok Belodedics a volt jugoszláv államok, és különösképpen a szerb futballt?

– Igyekszem napirenden lenni mindennel, ami ott történik. A horvátok csodákat művelnek, de a szlovén meg a szerb válogatottat sem szabad leírni. Időnként átugrok egykori csapatom, a gyermekkorom óta imádott Crvena Zvezda mérkőzéseire. Most is azzal fogadnak, hogy Mile, ha te annak idején nem jössz, 1991-ben nem nyerjük meg a Bajnokok Kupáját! Ott nem Belónak szólítottak, hanem Milének.

– Városi legenda, vagy tényleg így történt: 1988-ban történt disszidálásod után bekopogtattál a klubhoz, ahol eleinte fel sem ismertek?

– Lehet, hogy egyesek nem ismertek fel, de az igazgató, akihez bekopogtam, tudta, hogy ki vagyok. Az más kérdés, hogy miután előadtam, hogy én ott szeretném folytatni a pályámat, nem jött hogy higgye. Kilépett az irodából, behívott másik két személyt, és bemutatott: „Né ki van itt! És halljátok, nálunk szeretne játszani!”. Mint olyan, aki a klub engedélye nélkül távozott, az UEFA tíz hónapra felfüggesztett, ez idő alatt csupán az edzéseken és felkészítő mérkőzéseken vehettem részt. De közben lakást, fizetést biztosítottak, nagyon kitettek magukért.

– Két marosvásárhelyi futballista is meghatározó szerepet játszott az életedben: Fodor János nem csak csapat-, hanem szobatársad volt, Bölönivel meg együtt nyertél BEK-et.

– Fodort Bukarestben, a Steauanál ismertem meg. Ő már ott volt, én valamivel később érkeztem. Egy szobába kerültünk, és nagyon hamar összebarátkoztunk. Egyikünk sem tudott jól románul, egymást tanítottuk a nyelvre. Sokat biztatott, és arra próbált ösztönözni, hogy álljak neki súlyozni és fekvőtámaszokat csinálni, mert, ahogy mondogatta, egy igazi védőnek kőkeménynek kell lennie. Én meg, ahogyan említettem, egy atipikus középhátvéd voltam, aki nem erőből focizott, hanem az elegáns megoldásokat keresve próbáltam megoldani a helyzetet, és indítani az építkezést. Bár a korkülönbség jelentős volt, Bölöni Lacival is sikerült közös hangot megütnöm. Én még egy kölyök voltam, amikor ’84 nyarán hozzánk került. Többször játszottam ellene, de addig jóformán csak a tévéből ismertem. Úgy tekintettem rá, akár egy ikonra. Minden egyes szavából, gesztusából, mozdulatából csak tanulni lehetett. A pályán és azon kívül. Látni kellett volna, hogy edz, miként készül, hogyan beszél, mennyire tisztelettudó… Mi, fiatalok, Balint, Lăcătuş, jómagam úgy ültünk Bölöni meg a többi idősebb játékos körül, mint a színházban. Még pisszenni sem mertünk! De a tisztelet kölcsönös volt. Tanácsokkal láttak, bátorítottak, pozitív energiával töltöttek fel. De jól emlékszem néhány vásárhelyi ellenfélre is. Ispir az ország egyik legjobb sepregetője volt, Fanici, Biró Imi, Ilie Costel meg mind-mind remek futballisták. Olyan csapat sem születik egyhamar mint az ASA!