Máthé ÉvaSzerda délelőtt van, fél 11-et mutatnak az órák.
Napok óta viselős vagyok ezzel a jegyzettel. Rég készülök megszülni, de rendre közbejött valami. Hát most nem. Sőt! Amikor a billentyűhöz értem, éppen akkor megszólaltak a szirénák. Jelzésnek vettem. Hát így!
A báj-báj a magyarosított bye-bye, Szása viszont pontosan az, aki: a szovjet katona, akik kéri az órádat: ,,Dáváj csász!” A cím ahhoz az alapgondolathoz kapcsolódik, ami évtizedek óta rendkívüli módon foglalkoztat: gyűlölnöm kellene az oroszokat? Nem véletlenül társul ide a jegyzetindító fotó: Szentpétervár látképe. Világjáró sóvárgásom egyik folyton visszatérő tárgya. Nem jutottam el soha oda, és már nem is fogok. A másik fotón Natasa táncol Andrej herceggel. Ha azt mondom magamban: orosz irodalom és filmművészet, akkor első vagy második helyre biztosan ez a jelenet bukkan fel emlékeim közül.
Kisdiák koromban muszáj volt moziba menni és szovjet filmeket nézni. Előre tudtuk: szánalmas, sematikus (persze ez a szó akkor még nem szerepelt gyermekes szótárunkban) lesz a film, ezért sustorgó cukorkás papírok zizegtetésébe, az egymással való bakalódásba fojtottuk unalmunkat …Kiemelkedett a mezőnyből a Szállnak a darvak. Nemrég újra megnéztem, helyes volt a műértékelésünk. Orosztanáraink egyike olyan undok és igénytelen volt, hogy a kényszerhelyzet utálatosságán túl ez is hozzájárult ahhoz, hogy az orosz szavak, mondatok ugy peregtek le rólunk, mint a falra hány borsó. A másik orosztanár a szigorúságot tolta túl, de már késő volt: az orosz nyelvet – sajnos – nem tudtuk megszeretni, elsajátítani. Erőltették Gajdart, Fagyejevet, a gyermekkönyvtárban ritkán találtuk meg köteteiket, mert kötelező volt legalább hazavinni, hogy lássa a tanci: jajdeszeretjük őket. Nem szerettük, mert kötelező volt a lelkesedés. Aztán lassan feltünedeztek a környezetemben a Tolsztoj, Dosztojevszkij regények… Ja’ hogy ilyesmi is létezik? Nagy volt az ámulat. Először tini koromban kavargott kamaszagyamban a kérdés: kik ezek az oroszok, szovjetek? Hogyan kell viszonyulnom ahhoz az ellentmondáshoz, ami az üres, kommunista sémák és a mélyen szántó gogol-i gondolatok között feszül? Emlékszem, amikor születésnapomra megkaptam lemezen Csajkovszkij 4. szimfóniáját, szárnyaim nőttek tőle!! Iránta táplált szerelmem keletkezése furcsa sztori: iskolából hazamenet egy nyitott ablakon át áradt ez a zene, fél órára az ablak alá szegezett. Másnap ismét nyitva volt a kétszárnyú ablak, és egy copfos kislány kandikált ki a muskátlik között. Kérdeztem: milyen zene szűrődött ki lakásukból tegnap délben, úgy 2 óra körül? Édesanyját hívta, akinek fogalma sem volt arról, hogy mit hallgatott tegnap a nagyobbik lánya, aki közben elutazott. Pár lemez indítása után kiderült, miről volt szó. Utána egy évet kellett várnom, míg anyuék beszerezték a lemezt. Közben a nyári vakációban, egy hónapig azért dolgoztam egy építőtelepen, hogy lemezjátszót vásárolhassak. A szimfónia egyes részleteit úgy dúdolom most is, mint mások mondjuk a Queen-slágereket… Szóval lehet-e gyűlölni azt a népet, amely ilyen formátumú alkotókat, ilyen angyali zenét adott az emberiségnek?
A régi és új háborúk mindenképpen felvetik azt a morális kérdést, hogy egy nép hibáztatható-e a gyilkos akciókért. Természetesen nem. De mégis ott motoszkál a lelkivilágunk mélyén (az enyémben legalábbis mindenképp) az a dilemma, hogy milyen súllyal esik a latba az, amit egy nép elvett vagy hozzáadott az egyetemes kultúrából/kultúrához?
Apropó: messzire vezetne ennek a kérdésnek a megválaszolása, és természetesen a felelet messze túllépné e jegyzet kereteit, ha egyáltalán létezik egyértelmű válasz: miért kellett az évezredek folyamán leigáznia az oroszoknak az ukránokat, üzbégeket, tatárokat, örményeket, grúzokat, litvánokat, azerbajdzsániakat, tadzsikokat, türkméneket, egyszóval a volt szovjet térségben elő, több mint száz nemzetiséget?
