Az a régesrégi ho-ho-horgász szilveszter

Ma több mozzanat összejött ahhoz, hogy ez a nem időszerű jegyzet megszülessen. (Most ugye krókuszokról, aranyesőről, napfényről illene szólni, nem a havas Maros-partról…) Kedves, immár régóta Budapesten élő földim feltette a fb-n a kérdést: emlékszel-e arra amikor nagyon boldog voltál valamitől? Majd felbukkant egy Remarque-idézet is a fb-n: ,,Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit.” Persze, hogy érzek még. Sőt női mivoltomból kifolyólag gyakran elérzékenyülök.

Például ma reggel, amikor a tömérdek fotót (több ezer) tartalmazó, elektronikus képtáramból – amikor valami egészen más témájú képek után kutattam – előbukkantak a régi, Maros-parti horgász szilvesztereket megörökítő fotográfiák. Igen, talán húsz évvel ezelőtt, amikor még aktív újságíró voltam, egy hideg decemberi napon egyszer csak megcsörrent a mobilom, és az egyik fő szervező meghívott párommal együtt a minden évben, december 30-án a Maros-parton, a sörpatika közelében tartandó szilveszteri, szabadtéri bulira. Pár éve már tudtam róla, de mivel sem horgász, sem a horgászok közeli havere nem voltam, derült égből villámcsapásként ért a felkérés. Nem tudom miért, de úgy éreztem, életem egyik legnagyobb kitüntetése ért. Pedig tudtam, hogy firkász mivoltomnak szólt a meghívás, hogy majd örökítsem meg az utókor számára e nem mindennapi összejövetel mivoltát, hangulatát, ami később meg is történt.

Ha jól kutatok a múltamban, azt kell sejtenem, hogy azelőtt ért életem egyik legnagyobb csalódása, nem szerelmi, nem családi, hanem valami egészen más. Távoli rokonom egy olyan új pályával kecsegtetett, amibe rögtön beleszerettem, majd pár hét múlva eldobott, mint egy kifacsart mosogatórongyot… Talán barátokra vágytam? Már mindegy. Tény, hogy éveken át téli ünnepi napjaim fénypontja volt az a pár óra, amit hol mínusz 20 fokos, csikorgó hidegben, hol esős, lucskos körülmények között ott töltöttünk, a kopár vagy szikrázóan napsütéses, havas Maros-parton. Az üstben krumpligulyás rotyogott, a jófajta pálinka, bor szintje gyorsan apadt az üvegekben, a horgásztörténetek pedig úgy tekergőztek a folyóparti friss légben, mint rózsaszínű szalagok a mazsorettek habos-babos, nyári előadásain. Sok rossz tulajdonságom van, de sznob nem vagyok. Sőt kerülöm a felhajtásokat. Nem a híres emberek miatt kívánkoztam e különös bulikba. Persze voltak ott parlamenti képviselők, színészek, rendezők, képzőművészek, ugyanakkor kétkezi munkások, tanárok, mérnökök is – hol harmincan, hol negyvenen, hol kevesebben. Közülük most a kiváló, néhai szobrász, Kolozsvári Puskás Sándor árnyképe rémlik fel a legélesebben, nemcsak azért, mert a fotókon is szerepel, hanem mert rá volt a leginkább jellemző, hogy ennek a bulinak is megadta a módját, a stílusát. Vallotta, hogy jófajta bort csakis az otthonról hozott, talpas pohárból szabad fogyasztani, a gulyást sem pléh tányérból, uram bocsá’ nejlon tányérból ette, hanem porcelán tányér dukált hozzá, és nem volt rest azt is kiszervezni Kossuth utcai, népies, rendkívül hangulatos konyhájából, ahol az ő speciális, pazar étkei készültek, melyek receptjeit szakácskönyvében meg is örökítette.