Az a jó magyar, aki román?

Közel fél éve annak, hogy már a cégtábla szerint is Románia egyetlen szabadfogású birkózó világbajnokának, Maros megye legjobb 20. századi sportolójának a nevét viseli a ligeti sportcsarnok. Döntésével Novák Károly Eduárd volt sportminiszter a marosvásárhelyi sportközösség egy évtizedes álmát váltotta valóra és küzdelmét koronázta meg. Akár azt is mondhatnánk, hogy ezzel véglegesen pontot tett arra a huzavonára, amely a névadást kísérte. Addig egyetlen sportért felelős miniszter vagy államtitkár, jobb- vagy baloldali politikus sem vonta kétségbe az isztambuli világelső és a montreali olimpia bronzérmes izomember érdemeit vagy az utókori tisztelgés jogosultságát, ám a névadás hivatalosítását mégsem merte felvállalni. Sajnálatos módon, a kormányból azóta kitessékelt RMDSZ tisztségviselője is az utolsó pillanatban meghőkölt, behúzta a féket és részben irányt meg iramot váltva tekert tovább. Az eredeti határozatban Simon László nevet viselő csarnok végül kissé félrecsúszott és Simon Ladislaura sikeredett. „Nehogy belekössenek a románok!” – suttogták az illetékesek, miközben hivatalos változatként azzal indokolták a döntés megmásítását, hogy minden egyes hivatalos okiratban így jelenik meg az 1954-ben született bajnok keresztneve. Ami való igaz, hisz a tomboló nacionál-kommunizmus alatt, ahogy a Balázsok Blasiuk, a Gáborok Gavrilok, az Ibolyák Vioricák, úgy a Lászlók is Ladislaúk, netán Vasilék lehettek. A minisztériumból senkinek nem jutott eszébe, hogy bekéresse a 2005-ben elhunyt érdemes sportmester egyházi keresztlevelét, amelyet nem egy néptanácsi, akár félanalfabéta jegyző, hanem Isten földi szószólója állított ki. A Merjünk kicsik lenni! címszó Az a jó magyar, aki román! alfejezetébe illő miniszteri névadáson még így is lehetett volna szépíteni: bármekkora (belső) kényszert is éreztek az RMDSZ illetékesei arra, hogy a hivatalos cégérre a Ladislau nevet írják ki, a csarnok bejárati ajtain nyugodtan feltüntethették volna Simon magyar keresztnevét. Ha nem is mindeniken, de a négy egymás melletti ajtó közül legalább az egyiken.

Mert mondjon bárki bármit, az irodalom sem Reichként jegyzi Rejtő Jenőt, a tankönyvekben nem Solomon Katzként szerepel Constantin Dobrogeanu-Gherea és Mihail Ursachiként Sadoveanu, mint ahogyan nem Reindl Ludovikának emlegetjük Blaha Lujzát, Antonie Pantaleon Petrovnak Anton Pannt vagy Gheorghe Vasiliunak Bacoviát. Sem a közéletben, sem az utcanévtáblákon, sem a kultúrotthoni cégéreken. Lenin elvtárs sem kérte ki magának, hogy a hivatalos okiratokban Ulianovként szerepeljen, és Kádár János sem írt alá Czermanik vagy Csermanekként. A sétányon csillagot kapó olyan hollywoodi ünnepelt színészekről, mint Allen Stewart Köningsberg, Sofia Villani Scicolone, Michel Demitri Chalhoub vagy Charles Dennis Buchinsky nem is beszélve, akiket az egész világ Woody Allen, Sophia Loren, Omar Sharif és Charles Bronson néven ismer. A felsoroltak régmúlt időkben vagy távoli vidékeken éltek, élnek – mondhatnák azok, akik egy életen át – vagy legalábbis azóta, amióta elkezdtek politizálni – azt vallották, hogy a kevés is több a semminél.

Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy amennyiben a román sporthatóságok eleget tesznek Gianni Infantino, a FIFA elnöke kérésének, miszerint minden tagország nevezzen el legalább egy stadiont a múlt év végén elhunyt Peléről, mifelénk miként fogják kiírni a brazil futballóriás nevét. Csak nem Edson Arantes do Nascimento, „mert úgy írja a buletinjében”?