Aki győzőtt a halálon

Halál, hol a te fullánkod? Győzött szép álmunk, az élet. Győzhetetlen kőszálunk, perclétünk erős tagadása.

Jézus.

Védelmezőnk és kővárunk, erős bástyánk, mint várunk: az Atya.

Az Isten.

Első és utolsó Jel, világmaradásunk szép szimbóluma.

Ember. Esendő. Szép. Csodás.

Minden vallás megteremt magának, hogy megválthasd a minden vallások világainak bűnöseit. Szép áltatás is vagy, mert aki Benned nem úgy hisz, mint Megváltóban, azzal áltatja magát, hogy mégiscsak jó lesz, ha hitet mímel, ha megbánást színlel, bűneinek felszínes rétegét némileg átszínezve meggyónja, feloldozását aztán vallásától függetlenül mellére jelvényezve fitogtatja, s parcellát bérel az örök Élet West Side-jában.

És gyűlölet céltáblája is vagy, örök idők óta. Téged feszítenek pillanatonként, s nem csak bűnös gondolatokban, hanem valódi keresztekre, műveltebb, a szupertechnikával is kérkedő társadalmakban már a képzelet villamosszékébe ültetve, s gombnyomogatással semmisítve meg Föld-naponta einsteinszer, gausszor, bolyaiszor Téged; aki perelsz perlőinkkel, akinek a nevében mi, magyarok is, nem csupán a Téged tagadó pogányokét, hanem a magunk vérét is ontottuk, testvéreinket is gyilkolva, századokon keresztül; történelmünk nagy pusztulásaiban neved végig a szánkon hangzott –, veled keltünk, veled haltunk, Jézus.

Veled szeretnénk feltámadni is, Urunk. Egyedül Te mondod nekünk, hogy érdemes élni. A világ sokezer nyelvén mondod, s e nyelvekben neved és kultuszod természetesen más és más. Mégis Te vagy minden nyelvben és minden hitben, a Náladnál régebbiekben és az újabbakban is; egyetlen fogalom tarthatja össze Isten szép és borzalmas világát: a Szeretet.

Áldott orvosunk, ki évente kínszenvedéseddel óvsz a halál fullánkjától, kegyes idvezítőnk, közelegj! Gyógyíts, győzd le a pusztulást. Általad éljük érdemtelenül keresztáldozatod és feltámadásod kegyeleti állapotát, tiszavirág-életű boldogságkergetők, mi.

Áldott a te Üdvöd, világreményünk!

(Cím fotó: Munkácsy Mihály – Golgota)