A szerencsefia

Egyszer szinte örököltem egy házat a belváros szívében. Szóval az úgy volt, hogy a szerencse reám mosolygott. Eléggé kényszeres volt a vigyora, de az a mosoly ígért valamit. Az öreghölgy, aki a közjegyzővel jóban volt – ismert helyi úr volt, kinek az apjával az öreghölgy apja jóban volt, talán együtt vitézkedtek a régi bernádys világban – ennek még utána kellett volna néznem, de most elégedjünk meg ennek a kijelentésnek a féligazság tartalmával – elhívatta a Fogház utcából és újabb végrendeletet diktált. Ekkor már a harmadik volt rövid idő alatt.

Olyan idők jártak, amikor az emberek kikívánkoztak a trágyadomb mellől a rózsaligetekbe, ahol minden kapható volt és csudás illatok terjengtek a levegőben, utazni lehetett és kemény valutában fizették meg a verejtékes munkát. (A metafora a Kelet-Nyugat viszonylat elfedésére szolgált.) Az öreghölgy fiaira akarta volna hagyni az atyai házat. De fiai már korábban elköltöztek a hazából, egyik Budai Pestre , ahol mérnök volt, a másik a Szentföldre, ahol doktor bácsi maradt, de ott sem tetszett, mert fenn a galileai hegyek között nem nyaldosta a rendelő lépcseit az áldott Földközi-tenger, ezért egy idő után Gamásra költöztek, ami talán Somogy kellős begyében fekszik. Ott már nem zavarta őket a thalassza hiánya.

Az akkoriban divatozó törvények szerint a külföldre költözötött (szökött, emigrált, disszidált, kivándorolt, elcsángott) honunk egykori fiainak nem járt ingatlan örökségi tárgy. Tehát oly örököst kellett megjelölni, aki közeli és megőrzi a házat, amit már évek óta senki nem javított meg. A választás a kisebbik fiú sógorára esett. De ez sem volt szerencsés eset, ugyanis sógorék Kanadába voltak menendők és csudák-csigája családkiegészítés címén, volt ugyanis Torontó mellett egy fenyőerdő nagybátyjuk, megkapták az útilapút. És elpályáztak szőrőstül-bőröndöstül.

No de sebaj, akadt a fiúknak egy jóbarátjuk, aki óvodáskortól együtt járt ki a jövendő doktorral minden iskolát, azután is jóban voltak, tehát az új végrendelkezés szerint ez a derék fiú legyen a végrendelet kedvezményezettje. Ám, mit tesz Isten és a körülmények együttműködése – ő sem akart osztozni a Nagy Kormányos, a Kárpátok Rettenthetetlen Hajósának dicsőségében és beadta az útlevélkérelmét, hívatták a pártbizottsághoz, nagyon nem akarták lebeszélni honelhagyási szándékáról, tehát ő is hátatfordított a mesés örökségnek, elrepült annak rendje és módja szerint.

Maradtam én, aki osztálytárs voltam gyermekével, én, aki ugyanabban a könyvesházban dolgoztam, ahol az időshölgy egykor igazgató volt, és igen sokszor felkerestem az évek során egy-egy kávézás erejéig, minden haszonélvezet aljas szándéka nélkül, csupán a régen kihült pletykák és helytörténeti infók kedvéért, amit utóbb igen jól hasznosíthattam várostörténeti csatangolásaim során.

Szóval enyém lett törvényesen a ház, amelyhez habarodott örömömben egy műépítésszel kandallót építtettem a régi rossz cserépkályha helyett, és amelyben elképzeltem háziuraságomat, de a földszinti udvari lakás rengeteg pénzt emésztett volna fel, ha nekifogok tényleg rendbehozni, átépíteni a konyhát, teraszt. Mellékelve vala egy szomszéd néni is, akitől egy közfal választott el. Olyan szobában lakott, amely valamikor a ház része volt, de eladták és most viszont szükségem lett volna erre a helyiségre is, de azt csak kihalás esetén szerezhettem volna meg. Márpedig az ottlakó idősebb asszony hosszúéletűnek bizonyult.

És hogy a történet még cifrázatosabb legyen, birtokomban volt egy négszobás tömbházi lakás, igaz a negyedik emeleten, de jó autóbusz összeköttetéssel, piacközellel, a háztól számított 300 méteren belül a víkendtelep és a munahelyemtől is csupán 30 percnyi gyalogútra. Beázott ugyan a tető, de aztán leszurkoztuk és minden rendben lett. Ismertek a környéken, az üzletekben a kialakított kapcsolatok működőképesnek bizonyultak, anyám egykori tanítványai hálásnak mutatkoztak kis serkentők hatására. Szóval kitöltöttük a magunk szocialista kispolgári létformáját bőségesen.

A törvényhozó ebben az esetben sikeresen játszott ellenem. Ugyanis egy állampolgárnak abban az országban, ahol éppen akkor és azóta is lélegzünk, nem lehetett csak egy ingatlanja. Márpedig nekünk optálni kellett valamelyik ház javára. Hosszas és fájdalmas bucsálkodás, főtörés, éjszakába nyúló viták után maradtunk a tömbházi négyszobában, eladtuk a belvárosi lakást egy derék házaspárnak.

Rá két évre megdőlt a rendszer, a törvénykezés megváltozott. Én elváltam, leköltöztünk a negyedikről, szerte a város más-más pontjain vertük fel tanyánkat. Házzal azóta sem kínált meg senki. A történetnek tanulsága nincs, s talán vesztesei sem…, de ez csak a világtörténelem lezárása után dönthető el megnyugtatóan.