A 75 éves taxínészt köszöntötték barátai

Mintegy harminc pályatárs, zenész, tollforgató, lelkész és gondolkodó jóbarát köszöntötte a 75. évét töltő Székely Szabó Zoltán színművészt, kultúrmenedzsert, írót, kabarészerzőt.

Nem szokványos szülinapi bulira gyűlt össze a Bernády Ház udvarán mintegy harminc jó barát, hogy a hétvégén a Tutuka becenéven ismert Székely Szabó Zoltánt köszöntse. A 75 évét töltő mókamester színész és szerző ezúttal is hozta formáját, a tőle megszokott stílusban, élete fontosabb stációiról mesélt. Arról, hogy miként járta a színin háromszor a másodéved, miután kirúgták, közben hogyan szerzett Kolozsváron irodalomtanári diplomát, milyen élete volt a sepsiszentgyörgyi társulatnál, miért tért haza Marosvásárhelyre. Elmesélte, hogy a Bécsben töltött közel három évtized másfél tucatnyi mesterséget űzött: volt kubikus és író, angyalkészítő és kulturális menedzser, könyvszerkesztő és taxisofőr, recepciós és (majdnem) mindenes a szexipari kombinátban.

A színháztól sem tudott elszakadni, de nem a színpadon, hanem a szervezésben jeleskedett. Az erdélyi magyar színtársulatok összesen 66, rendszerváltás utáni bécsi fellépést köszönhetnek neki. A mai napig őrzi az összes általa összehozott vendégelőadás teremrajzát, a székékben helyet foglaló személyek nevével együtt.

Az írói munkásságát illetően Gáspár Sándor nyugalmazott rádiós arról beszélt, hogy van köztük színházi jelenet, színészportré, színháztörténet és élesnek tekinthető politikai szatíra, amely mindig arról szól, ami valamennyiünket marcangol. „És van szenzációs színházi vicc és adomagyűjtemény is, de valójában mindegyik kötetben Székely Szabó Zoltán saját magáról vall. Kevésbé az álmairól, az elveiről – azok amúgy a sorokból világítanak –, de vall az életéről. Szatirikusan, mindennek, ami olyan, megmutatva a fonákságát is. Megrögözött civilként, aki elutasít mindenkötöttséget, ha értelmetlennek érzi, pedig legkedvesebb színházi emlékeim közé tartozik, amikor katonaruhában hirdeti, hogy egy fő, az egy fő! Talán ezért is annyira fontos neki is Úz völgye, hogy könyvet is szentelt neki! Ezért a színészről most keveset szólok. Legfontosabbnak azt tartom, hogy végre olvashattam olyan emigránséletről szóló beszámolót, amelyet hitelesnek éreztem akkor is, amikor olvastam és azóta is úgy érzem. Minden irónia és tréfa. A helyzetkomikum és a magyar nyelv csodálatos lehetetlenségeit ki- és felhasználva láthattam, érezhettem, hogy az emigránsnak mennyire szenvedés az élete a hányattatásaiban, mennyire nehéz, hogy olyasmiért kell megküzdenie, ami itthon teljesen magától értetődő volt, és azt, amiért vállalta a hazátlanságot, azt csak töredékeiben kaphatja meg. Ehhez a közösségszolgálat, a magyarság szolgálat – amit kötelességként is meg lehetőségként és bocsánatkérésként is vállal, elfogadtatja az együttműködést sok olyan emberrel is, akikkel egyébként nem szívesen ülne le poharazni” – foglalta össze mondandóját a Marosvásárhelyi Rádió egykori igazgatója. Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános mi, mással, mint verssel köszöntötte barátját, ezt itt olvashatják. A Tutukával szinte összenőtt Cantuale énekegyüttes bordalokkal tette emlékezetesebbé az ünnepet.