Életem első tüntetése

Ma 34 esztendeje annak, hogy életem első tüntetésén résztvehettem.

Hihetetlen, hogy mennyire bátrak voltak a szüleim, amikor úgy döntöttek, hogy 10 és fél éves fejjel elkísérhetem őket a „városba”, a Ceaușescu-rezsim megbuktatását célzó tüntetésre. Az nem volt kérdés, hogy ők mennek-e, de azon még én is meglepődtem, hogy ennyire bevállalósak voltak. Ezért is vagyok nagyon hálás nekik. Eléggé napirenden voltam az akkori állapotokkal, amikor csak tehették, meghallgatták a magyar rádió déli híreit, tulajdonképpen így vésődött a fejembe az egy órás eltolódás a két ország között. Szóval, a sok híradónak köszönhetően elég tájékozott voltam a témával kapcsolatosan, nemcsak a tankönyvek első oldaláról ismertem a diktátort, hanem gyerekként azt is tudtam, hogy azért a kiló éretlen banánért miatta kell órákat fagyoskodni a véget nem érő sorokban, vagy ha véletlenül elvesztődik a hónap közepén a kenyérbon, akkor csak az elárusító nénik jóindulatán múlik, hogy lesz-e aznap kenyér az asztalon. A gyertyafényes házi feladat készítésről a jó hideg lakásban már nem is beszélek. Ezek után persze, hogy tiszta szívből és teljes meggyőződéssel kiabáltam végig a főtéren, hogy Jos Ceaușescu, Jos comunismul!

A katolikus templomhoz érve megálltunk, meglepetésemre, ahol – ilyet még nem láttam – kiállt egy pap bácsi az ablakba és magyarul, románul elmondta a Miatyánkat, mi, a tömeg meg együtt imádkoztunk. Leírhatatlan érzés volt, most is borsódzik a hátam, ha visszaemlékszem.

Még elidőztünk volna egy darabig, de szerencsére a szüleim éjszakai váltásban dolgoztak, ezért elindultunk nagymamámék felé, hogy otthagyjanak engem éjszakára és ők munkába mehessenek. Miután eljöttünk a főtérről, elszabadultak a kedélyek, az emberek azt beszélték, hogy a fiatal katolikus papot a Szeku betuszkolta egy dubába, elvitte és jól megverte. Majd elkezdtek lőni. Ma is emlékszem, hogy a Tudor negyedben, a Tulipán utcában hallottuk a lövéseket, másnap már tudtuk: hat ártatlan személy veszítette életét.

Azóta még két igazi tüntetésen vettem részt, a gyertyás felvonuláson és Sepsiszentgyörgyön.

Azok a megmozdulások, amiket most látok, pontosabban nem látok, mert nem nézek, egy alapvető dologban különböznek a mi tüntetéseinktől: nemcsak hogy hittünk, de tudtuk is miért állunk ki.

Fejhajtás a hősök emléke előtt; hiszem, remélem, érzem, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Értük égjen ez a gyertyaszál.