Az igazság szabaddá tesz

Beszélgetés a 60 éves dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanárral, közíróval, művelődésszervezővel

‒ Szinérváralján születtél épp hatvan éve. Hol van a település, kérlek, beszélj róla.

‒ A papgyermekek többsége nem ott születik és nevelkedik, ahol nagyszülei megalapozták a családi fészket. Sorsszerű hát a születésem helyszíne, Szinérváralja (Első írásos említése 1334-ből való. Magyar lakosainak száma 2011-ben 1233 fő. – sz.m.) (románul Seini), amely 26 km-re van Nagybányától és 36 km-re Szatmárnémetitől. A Szamos jobb partján fekszik, Koltótól északnyugatra. Édesapám itt volt református lelkész, édesanyám gyermekorvos. Ennek a Máramaros megyei kisvárosnak a leghíresebb szülötte Sylvester János humanista tudós, tanár, nyomdász, az első magyar nyelvtan szerkesztője (Grammatica Hungarolatina, 1539), a magyar esszéirodalom megteremtője, az időmértékes verselés gyakorlatba ültetője. Egyúttal az első magyar Újszövetség-fordítás szerzője, amely az első hazai nyomdában készült magyar nyelvű könyv (Sárvár, 1541). Kevesen tudják, hogy a bibliafordításhoz függelékként fizikai, orvosi és gazdasági tárgyú szövegeket csatolt a szerző, amelyek a Magyarországon kiadott első természettudományi írásokká váltak.

Az egykori Castrum Zynyr, későbbi Szinérváralja jelentős szerepet töltött be és tölt be ma is a Bányavidék fejlődésében. Szinérváralja szülötteként, gyermekkoromat az ottani református parókián és ennek lelki-szellemi vonzáskörében töltöttem. Hat éven át jártam magyar osztályba, ezért a bányavidéki magyar szó megmaradásáért felelősséget érzek. Az elszórványosdásra és identitásbeli nehézségekre biztatásként szolgálnak Sylvester János szavai: „Itt vagyon az rendelt kincs, itt vagyon az kifolyó víz, / Itt vagyon az tudomány, amely örök íletet ád.”

‒ Mesélj szüleidről, felmenőidről.

‒ Édesapám, Ábrám Sámuel közel negyedszázadon át Szinérváralján, majd újabb 24 évet Szatmárnémetiben szolgált. Első szolgálati helyén templomot tataroztatott, énekkart működtetett, felkarolta az ifjúsági és nőszövetségi tevékenységet, folyamatosan táplálta a település szülöttének, Sylvester Jánosnak az emlékét. Németi gyülekezetében végzett szolgálata során templomot, ifjúsági központot és ravatalozót építtetett, gazdag és szerteágazó gyülekezeti életet irányított, számos rendezvényt, egyházi eseményt kezdeményezett és szervezett. Nehéz időkben is tiszta lelkiismerettel szolgálta népét és gyülekezetét. Jelenleg 90 éves! Édesanyám (1937–2012) orvosként és papnéként, szerteágazó teendői mellett, vallási és történelmi témájú írások szerzője volt. Hittel szolgálta egyházát, ugyanakkor gyógyított, lányokat és fiúkat egészségre nevelt. Két gyermeket és hat unokát adott a nemzetnek. Apai nagyapám, id. Ábrám Sámuel (1910–1988) gazdálkodó volt, aki 1959-ben koncepciós per áldozata, az érendrédi csoport egyik elítéltje lett, megjárta a Duna-csatornai kényszermunka poklát. Anyai nagyapám, Sárközi Lajos (1884–1964) egyházi író,református lelkész volt Nagykolcson, Szatmárnémetiben, és idős korában politikai okokból négy éven át Szinérváralján szolgált. Olyan történelmi korszakról beszélünk, amikor felértékelődött a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe. Mindkét nagyapám a kommunista rendszer meghurcoltja volt; életpályájukat egy-egy könyvben ismertettem: Sárközi Lajos élete és munkássága, valamint Az igazság szabaddá tesz. Ábrám Sámuel élete, a kommunizmus áldozatainak emlékezete.

‒ Milyen emlékeid vannak az iskolásévekről?

‒ Szorgalmas, felelősségtudó, zárkózott diák voltam, aki igyekezett eleget tenni a maga és mások elvárásainak. 1982-ben színtízesre érettségiztem a későbbiKölcsey Ferenc Gimnáziumban, mely akkoriban a legjobb eredményeket felmutató líceuma volt az erdélyi magyarságnak. Negyvenes létszámú matematika–fizika osztályunkból mindenki bejutott valamilyen egyetemre, ami akkoriban nagy eredménynek számított. Diákéveim alatt összesen huszonöt tantárgyolimpián szerepeltem, matematikából és magyarból a végső szakaszig jutottam. Eleinte matematikusnak készültem, a Matematikai Lapok feladatmegoldó versenyein éveken átjó helyezést értem el. Aztán eljött a kamaszkori lázadás ideje, s1982-benaz orvosira felvételiztem.

‒ Mikor találkoztál az irodalommal, kik fogták elsőbben a „ceruzád”?

‒ Az „írói vénát” elsősorban Lajos nagyapámtól örököltem, aki elbeszéléseket írt, egyházi lapot szerkesztett, prédikációs kötetet adott ki. Középiskolásként kétszer szerepeltem országos magyar tantárgyversenyen Bura László magyartanárom irányításával. Akkoriban verseket írogattam, de betűvető tevékenységem egyetemista éveim alatt teljesedett ki. Négy éven át voltam a Gînduri Studenţeşti (Akkor MOGYI volt a hivatalos neve – sz.m.) szerkesztője és fotósa, 1986-ban pedig harmadmagammal (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) megalapítottam és 3 éven át irányítottam a marosvásárhelyi orvostanhallgatók Communitas körét, amelynek létrehozásával szinte párhuzamosan folyt a megfigyelésem.

‒ 1982-ben bejutottál a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe, amelyet ’89-ben végeztél el. Milyen emlékeid vannak a városról, egyeteméről, irodalmi életéről?

‒ Marosvásárhelyt egykor a virágok városának és az orvosképzés fellegvárának tartották. A várost hamar megszerettem; négy évtizede élek itt, számomra élhető város mind a nagyságát, mind az általa nyújtott lehetőségeket, mind a környezeti és kulturális környezetét illetően. Persze, a ’80-asévekben egyetemistaként sokkal inkább a magunk belső életét éltük, de rendszeresen jártunk színházba, koncertre. Akkoriban beszűkültek a lehetőségeink, de ma már a marosvásárhelyi orvosi egyetemet körülvevő zöld környezet, a vonzó egyetemi campus mellett széleskörű társadalmi és kulturális programok, az egyetemen belüli sportolási és önmegvalósító lehetőségek, a város vonzereje teszik teljessé, tartalmassá és sokoldalúvá a diákéletet. Mondanom sem kell: egyetemi éveim alatt annak örültünk, ami volt, de azért akadtak bentlakási bulik, sőt a saját magunk által szervezett összejövetelek is, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Az „árgusan figyelő szemek” tudata bennünk isélt, miközben világmegváltó naivitással igyekeztünk valamit tenni, kiemelni egy „cseppet” a tengerből. A hatalom sokszor bizonyult bürokratikusnak. Nyilván érezni kelletta határokat, s némi szerencse is kellett, de a mai napig büszke vagyok arra, hogy amikor az Igaz Szó irodalmi körét is betiltották, „a tîrgumuresi orvostanhallgatók” Communitas köre mindvégig rendszeresen, kéthetente megtartotta összejöveteleit a fiúbentlakásban. Igaz, „figyelő szemek” követték ténykedésünket, és tudtunkra adták: nem hívhatjuk meg Sütő Andrást…

Az orvostanhallgatók irodalmi jellegű önképző köre, a Communitas1986 novemberében jött létre Marosvásárhelyen.(A kör történetét részletesen megírtam a Székelyföld folyóirat 2017. januári számában: Harminc éve alakult a Communitas kör.) Fiókom mélyén ma is féltve őrzöm az emlékfüzetet, az összejövetelek kronológiáját és a meghívottak bejegyzéseit, amely kiemelt művelődéstörténeti, irodalomtörténeti jelentőségű. Íme a meghívottak listája: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András, Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó, Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla,Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon, Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Utolsó bejegyzés: 1989. május 22.

‒ Emlékszel arra, hogy 1982–83-ban hány magyar jutott be az orvosi és gyógyszerészeti karra, és hányan végeztek? Milyen volt az oktatási nyelv, mit lehetett magyarul tanulni, és mit kellett az állam nyelvén elsajátítani?

‒ Akkoriban külön általános orvosi és külön gyermekorvosi alapképzés létezett, ahova közel száz magyar hallgató nyert felvételt az 1983-as tanévben, a beiskolázottak mintegy negyven százaléka. A magyar tagozat elsorvasztása ezután csúcsosodott ki, rövid idő alatt drasztikus változások következtek be, hiszen a végzésünk évében, 1989-ben a magyar hallgatók aránya tíz százalék alá csökkent. Az előadások, néhány kivétellel (például történelem, pszichiátria, törvényszéki orvostan) magyarul, a gyakorlatok kizárólag románul zajlottak. Néhány esetben román tanár oktatott magyarul.

‒ Mi a helyzet e téren jelenleg?

‒ Az 1989-es változásokat követően azt szerettük volna elérni, hogy a magyar tagozatos egyetemi hallgatók a gyakorlatot is magyarul tanulhassák, de sajnos ez ellenállásba ütközött. Mindezek ellenére, a rendszerváltás feltétlenül jól jött, hiszen még idejében megakadályozta a magyar tagozat végleges lefejezését. Meg kell azonban említenem, hogy a csökkent életszínvonal, a szerényebb szakmai lehetőségek, a gyakorta hátrányos kisebbségi helyzet nagyfokú kivándorlást okozott a Marosvásárhelyen végzett magyar orvosok körében. Annak idején egy budapesti professzortársammal adatokkal támasztottuk alá, hogy Románia uniós csatlakozásáig hozzávetőlegesen minden harmadik magyar orvos Magyarországra vándorolt. Ez azt jelenti, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (Egyetem) több mint fél évszázadon át évente hozzávetőlegesen ötven orvost és fogorvost képzett Magyarországnak ‒ mintha jelképesen a magyar állam kihelyezett képzést működtetett volna az országhatárain kívül.

‒ Miért fontos az, hogy az egyetemre bejutók saját anyanyelvükön (is) tanuljanak?

– Az ismeretek elsajátítása, az eredményes gondolkodásmód kialakítása csakisanyanyelven a leghatékonyabb, miközben az is tény, hogy az állam nyelvének az elsajátítása mintegy feltétele az itthon maradásnak. A Magyar orvosképzés Marosvásárhelyen. Adatok a MOGYE 1959–1960-as évfolyamainak szakmai helytállásáról című közleményemben bebizonyítottam – mások bírálatát megcáfolva ‒, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben magyar nyelven végzett orvosok döntő többségének itthoni szakmai helytállását, valamint a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása. Másrészt evidencia, hogy a beteg csak akkor tudja igazán megértetni panaszait, csak akkor oldódik fel orvosa előtt, ha lesz, aki megértse szavait, és anyanyelvén vigasztalja.

Amikor „MOGYE-ügyről” beszélünk, a magyar oktatók és diákok egyet tehetnek: siránkozás és passzivitás helyett fokról fokra előrelépni mind a számarányok, mind az igényszint, a minőség, a felkészültség területén.

‒ Amikor végeztél, hová kaptad a kinevezést, és mire szakosodtál a későbbiekben? Nem volt a pakliban, hogy az ország más vidékén kell majd szolgálatba állnod?

‒Köztudott, hogy a ’80-as években politikai meggondolásból a marosvásárhelyi végzettek zöme Moldvába került, ezért mi a valamilyen módon Magyarországra kerülés és a Kárpátokon túli kihelyezés gondolatai között őrlődtünk. Mégis, 1989 decemberében a kommunista hatalom utolsó végzős évfolyamának tagjaként, Marosvásárhelyre nyertem kihelyezést, a municípiumi kórházba. Mintha a minisztériumban már megérezték volna a közelgő változásokat, és viszonylag több erdélyi helyet hagytak jóvá. A kihelyezést követő napokban el is kezdődtek a rendszerváltó események, amelyek akarva-akaratlanul a közösségi szerepvállalás és áttételesen a politika irányába sodortak. Orvosi diplomával a zsebemben azonban nem kerestem egyéb érvényesülési lehetőséget, és amikor 1991 februárjában végre állásokat hirdettek meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, gyakornoknak jelentkeztem, és vizsgáztam a Közegészségtani Tanszékre. Ott láttam esélyt és lehetőséget. Tanszékvezetőm volt Bedő Károly professzor és Ureche Ramona professzor asszony.

‒ Hogyan emlékszel a ’89-es decemberi változásokra?

‒ 1989. december 21-én este tízezredmagammal Marosvásárhely főterén voltam. Az akkori kommunista pártszékház (mai megyeháza) védelmére kivezényelt tankok és géppuskák csövei felé tekintettem én is a sokadik sorból, ökölbe szorult… lélekkel. Aztán a könnygázbombák bevetését követően eszeveszetten menekültünk, rémisztő lövöldözés közepette. A Bem-Bem feliratú épület mellett, építkezési fémpannók „menedékében” hasaltunk (talán éppen a mai Mures Mall bejáratánál). A hat marosvásárhelyi áldozatra gondolva, akik a gyilkos sortűzben lelték halálukat, bizony hálásak lehetünk a sorsnak, hogy életben maradtunk. Visszatérve december 21-e estéjére,fiatal házasként a feleségemmel együtt vegyültünk el a tömegben, együtt iszkoltunk haza a Tudor-negyedbe, ahol akkoriban laktunk, de végül nem tudtunk nyugovóra térni, hanem tizenegy óra tájékán bekopogtunk a viszonylag közel lakó Markó Béláékhoz. Vele a Communitas-kör szervezése kapcsán kerültünk közelebbi kapcsolatba, néha találkoztunk, egyszer önfeláldozón segítettünk egy bajba jutott magyarországi barátján. Azon az éjszakán hozzájuk mentünk be megosztani élményeinket, mivel őket éppen lekötötte annak a fél disznónak a feldolgozása, amelyhez aznap jutottak. Ebből az élményből született meg a költő-politikus Forradalmi erotika című verse, én magam pedig három évtized múltán a szabad vélemény-nyilvánításnak teret nyújtó Krónika napilapban jelentettem meg a Markó Béla karácsonyi fél disznója című írásomat, amely szerény véleményem szerint alapvető gondolatokat tár fel és mond ki a rendszerváltást követő erdélyi magyar politizálásról. December 22-én kora délután győzött a forradalom, legalábbis mi annak érzékeltük a rendszerváltást. Ellenzéki tevékenységemnek köszönhetően a karácsony szentestén megalakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezete első Intéző Bizottságának, későbbi választmányának a tagja lettem. Innen már mi sem volt természetesebb, mintsegíteni az ifjúság önszerveződését.

‒ A ’89-es változások után téged választottak a MADISZ első elnökének. Hogyan emlékszel arra az időre, mi volt az erdélyi magyar ifjúság legfőbb követelése?

‒ 1990 májusáig elnöke és jogi személyiségének megteremtője voltam a Maros megyei MADISZ-nak (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szervezet). Kellemes emlékek tolulnak elő, amikor a MADISZ hőskorszakára gondolok… Életemben még nem tapasztaltam annyi önzetlen lelkesedést, tettre kész segíteni akarást, világmegváltó gondolatot, mint 1990 januárjában-februárjában. Bizonyos értelemben valami olyasmit élhettünk át, mint nagyapáink a bécsi döntéskor, vagy apáink az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban.

Amúgy két éven át a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) elnökségi tagja is voltam. Akkor az ifjúsági ernyőszervezet a romániai magyar ifjúság derékhadát, szellemi és mozgalmi elitjét alkotta, mi pedig hozzájárultunk az erdélyi magyar közösség lelki-szellemi épüléséhez. Dehát sokan és sokfélék voltunk: az igazság kimondásának hírnökei és az elégedetlenségüket a rendszer ellen is hangoztatók támogatói. Mára számunkra is több igazság létezhet.A misszesek kezdetekkor még hittek abban: ha a fiatalos gondolkodásmód szaktudással párosul, akkor nem vethetünk gátat a fejlődés elé. Később nem sikerült maradéktalanul gyakorlatba ültetni a zsigeri elveket és elképzeléseket. Tíz évvel későbbi önmagam idézem a Misszesek voltunk című könyvemből:„Hangadók voltunk, amikor nekünk kellett kimondanunk a szót, nemigen ismertünk kompromisszumokat, és – legalábbis elméletileg – tudtuk, tudjuk, hogyan kellene működnie egy valóban demokratikus társadalomnak. Azt viszont töredelmesen bevalljuk, hogy nekünk sem sikerült gyakorlatba ültetnünk elveinket. Nem sikerült, csalódnunk kellett, hiszen ráébredtünk: nemigen haladhatunk a társadalom erőivel szemben.”

Fontosnak tartom megemlíteni: főszervezője és házigazdája voltam a MISZSZ első országos, egyúttal alapító kongresszusának, amelyre a marosvásárhelyi véres márciusi események sodrában került sor 1990. március 17–18-án. A marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszus a romániai magyarság 1989 utáni történetének az első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. Ezért vitathatatlanul része lett az erdélyi magyar politikatörténetnek, fontos mozzanat a romániai magyarság újkori történetében. Összesen 21 körzet, 16 megye, Bukarest ifjúsági magyar szervezetei, az egyetemek, valamint vallási szervezetek mintegy 250 küldötte, néhány román ifjúsági demokratikus szervezet reprezentánsa, hazai és külföldi meghívottak, megfigyelők, sajtótudósítók vettek részt a kongresszus munkálatain. Az azt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben, beárnyékolták a tragikus események. A gyülekezés napján került sor a gyógyszertári verekedésre, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike-másika szenvedő alanyként került ki. Mindez rányomta bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író „két szemmel” alkotott…

‒ Hogy kerültél ‒ 79-ed magaddal ‒ az RMDSZ-székház padlására?

‒  1990 fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Akkori szerepvállalásom okán „természetes” volt, hogy belekeveredtem az események sodrába. Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban az RMDSZ-székház padlásán eltöltött órák félelmeit és szorongásait. Mindenekelőtt eszembe jut a vasszekrénnyel eltorlaszolt,ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a 79 padlásra menekülő személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában…De azt sem feledhetem, hogy órákkal korábban szinte az elvert fotósok feketelistájára kerültem: a megyeházával szemben, a második emeleti segédlelkészi tömbházlakásból fényképeztem a függöny mögül a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöki tisztségét betöltő Kincses Előd lemondatását habzó szájjal követelő tömeget, de észrevettek, és öt-hat személy felrohant a lakásba. Az ütlegeléstől meglepő lélekjelenlétem mentett meg: mivel nem menekülhettem, a filmet villámgyorsan kivettem a gépből, és a filmtekercsnek, mint a düh tárgyának az átnyújtásával vártam a meglepett és hirtelen lecsillapodó behatolókat. Rémálom az egész: ordítozás, öklök, eltorzult arcok. Hihetetlen. Bevallom: az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve, félelem és iszonyat kísért, a történelmi véres példák jutottak eszembe. Szerencsére a bennrekedők között akadtak ügyes emberek…,és szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely a megmenekülésünket szolgálta. Azaz: Sütő Andrást, a toll megszelídítőjét barbár eszközökkel megvakították, életére törtek. Micsoda megaláztatás: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, „tolvajok módjára” hagyhattuk el saját házunkat!

‒ Hogyan emlékszel Sütő András békítő, problémakezelő és konfliktusmegoldó, többórás ottlétére? Senkivel sem tudtatok kapcsolatba kerülni a városból, a rádiótól, hogy segítséget kérjetek?

‒ A sors iróniája, hogy miközben a marosvásárhelyi vezető politikusok egy része Budapesten magyar–román irodalmi, értelmiségi tanácskozáson vett részt, az itthon maradt Sütő Andrásra hárult a feladat, hogy a megyei szervezet elnökeként megnyugvásra intő szándékkal forduljon az RMDSZ székháza előtt összegyűlt magyarokhoz. Sajnos, az éppen „véletlenszerűen” a székház felé tartó román tömeg, provokációs szándékkal, ordibálva, köveket dobálva „megostromolta a székházat”. Az ott összegyűlt magyarok többsége elmenekült, hetvenkilencedmagunk viszont bent maradtunk, s nem tudhattuk megvédeni az irodák épségét, fel kellett menekülnünk a padlásra.

‒ Hogyan viselkedtek azok, akik megígérték a biztonságos eltávozást, de végül botok és gyilkoló szerszámok „leple alatt” kellett elhagynotok az épületet?

‒A hatóság, a rendőrség nagyon jól ismerte a helyzetet, asszisztált hozzá. Jól emlékszem,időnként jóindulatú emberek vizet hoztak a padlásfeljáróhoz, meg arra is, hogy Ioan Judea ezredes, az akkori megyei alelnök meg-megjelent, és már-már fenyegetően fordult hozzánk: ha nem hagyjuk el az épületet, nem szavatolja testi épségünket! Nos, ebbe a kelepcébe esett bele jóhiszeműen Sütő András, aki többedmagával lement a padlásfeljárón a szétvert székházba, ahol már kisebb atrocitások történtek. Ezek hallatán a padláson fennmaradt többség nem volt hajlandó távozni, és taktikailag sikerült elérniük azt, hogy „a vezér belekerüljön az ütközet hevébe”.

‒ Milyen kiabálásokra és fenyegetésekre emlékszel?

‒ Jól emlékszem, hogy a kazánnal eltorlaszolt padlásfeljáró aljában néhányan igyekeztek tüzet gyújtani, miközben a székház előtt összesereglett csőcselék „Halált a magyarokra!” felkiáltásai hallatszottak és jutottak el a tudatunkig. Fülemben cseng az alaposan félrevezetett Görgény-völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása. Ma sem hiszem el, hogy mindez megtörténhetett! A százszorosan elferdített valóságot nehéz feltámasztani olyan manipulatív viszonyok között, amikor mi a józan észre hivatkozhattunk, és védekezésképpen a gátlástalan rágalmazókkal szemben nekünk kellett feltennünk a kérdést: vajon miért dobálózott késekkel Sütő András a békésen baltáikra támaszkodó falusi gentlemenekre?

‒ Lehet tudni a fent rekedtek névsorát?

– Az 1990. március 19-i és 20-i marosvásárhelyi eseményeket feltáró Fehér Könyvben megtalálható a névjegyzék azokról a személyekről, akik az RMDSZ-székház padlásán voltak 1990. március 19-én. Sorsközösséget alkottunk, és egy időben évről évre megemlékező összejöveteleken találkoztunk. Egyébként 2016-ban az RMDSZ Ezüst Tulipán-díjat adott azoknak, akik ’90 márciusában az RMDSZ székházának padlására szorultak. Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság, Marosvásárhely történetének máig vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték és részt vettek az események forgatagában. Felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom, amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött. Utólag ráébredve, sok esetben a világnézetet és a hovatartozást mellőzve, saját köreinkben is szövetségesekre találva… 1990 márciusa egyetemes visszarendeződést hozott a romániai társadalomban.

‒ Hogyan hatottak a te életedre, későbbi karrieredre a vásárhelyi események?

‒ Szerencsére nem lettem áldozat. Később családapa, egyetemi oktató, közösségszervező, gondolatait és vívódásait másokkal megosztó értelmiségi vált belőlem. Köszönöm a Jóistennek, a Sorsnak. Évtizedek távlatából is hiszem: a misszesek önzetlen lelkesedésből akartak/akartunk valami szépet és jót. Aztán jöttek a hodáki fejszék, hullámokat vetett a kivándorlás, érdekek feszültek a parlamenti és azon kívüli csatározásokban, kinek-kinek megélhetés után kellett néznie. Eközben megedződtünk, alkalmazkodtunk, félreálltunk vagy keresztbetettünk, pusztába kiáltottunk vagy elhallgattunk, meguntuk a fiataloknak kijáró megkülönböztetéseket, házasodtunk vagy elváltunk, mások holdudvarába kerültünk, megtagadtuk önmagunkat, vagy túlságosan hűek lettünk hozzá. El kell ismernünk: időközben utánunk is felnőtt egy új nemzedék.

‒ Nem lettél politikus, de közössége sorsáért aggódó értelmiségiként hogyan látod az erdélyi magyar politikát?

‒ Bár 1990 májusában a Maros megyei képviselői lista hatodik helyén képviselőjelölt voltam, a politikából hamar kiábrándultam, miután lejárt a kezdeti feltétel nélküli önfeláldozás kora. Az erdélyi magyarság, az erdélyi magyar fiatalság közösségi ereje érdekcsoportokra, érdekekre bomlott. Amit elkezdtem, már nem folytathattam, az új cselekvésekhez új emberek kellettek. Nem lettem politikus, de a rendszerváltás után is azt képviseltem, amit azelőtt: az igazság, a szókimondás, a csendes cselekvés útját jártam börtönt megjárt nagyapámtól örökölt makacssággal. Közösségi tenni akarásomat a civil életben, valamint újságírói, közírói ténykedéseimben éltem meg. Amúgy további kérdéseket kell feltennünk magunknak: miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk széthúzók, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe? Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság? Az erdélyi magyarság újkori történelmének ma is időszerű kérdései ezek. Ki-ki ítélje meg: miből kaptunk többet.

‒ Kivetted a szekus dossziédat? Értek meglepetések?

‒ Amint lehetőség adódott, 2007-ben kértem, hogy megtekinthessem a megfigyelési dossziémat. Az első rólam írt jelentés 1986. szeptember 30-i keltezésű, amit közvetlenül megelőzött egy lehallgatási jegyzőkönyv a szigorú megfigyelés alatt álló Markó Béla (Marian) otthonában. Ebben többek között az Echinox szerkesztői, szatmári származású írók, valamint Szőcs Géza személye említtetik meg mint beszédtéma, ami a beszélgetésünket lehallgató „szolgálatos fül” érdeklődésére szolgált. További jelentéseket követően, 1988 szeptemberében a szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezetet magasabb szinten jóváhagyták. A figyelem okai, azaz a vádpontok: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.Egyébként az orvostanhallgató kollégáim részéről írt vagy „tollba mondott” jelentések kedvező benyomást keltettek bennem. Többnyire olyan információkkal szolgáltak, amelyeket én sem tagadhattam volna le: irodalmi köri és fotós tevékenység, versek megjelentetése, papi családból való származás. Néhány kihallgatáson, egyetlen ártatlan nyilatkozattételen, valamint egy írásos figyelmeztetésen kívül nem ért semmilyen bántódás.

‒ 1991-ben elvégezted a budapesti Bálint György Újságíró Iskola belpolitika szakát. Miért tartottad fontosnak, hogy az orvosin kívül legyen még egy diplomád?

‒ Egyrészt már évek óta szerepeltem a sajtóban, a rendszerváltás előtt az Ifjúmunkásban, a Vörös Zászlóban és az Előrében jelentek meg verseim, írásaim. Másrészt 1990-ben, az ifjúsági megbeszéléseken, az állásfoglalások, nyilatkozatok megfogalmazói között voltam, és abban az évben főszerkesztője a Maros megyei MADISZ ifjúsági lapjának, a Pillanatnak. Innen adódott, hogy amikor felajánlottak egy képzési helyet a MISZSZ ifjúsági szervezetnek, engem ajánlottak. Éveken át közöltem a romániai, magyarországi és más kisebbségi lapokban: Ring, Új Magyarország, Látlelet, Átalvető, Bécsi Napló, meg jó tucatnyiban. A ’90-es évek elején, a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként, a Peremvilág című műsorban szerepeltek interjúim, 1996–2000 között a Kolozsvári Rádió marosvásárhelyi tudósítója voltam. Megszüntetéséig a Krónika napilap Szempont című rovatában jelentek meg írásaim, ezek közül válogattam a Krónikás szempontokcímű kötetbe. Jelenleg a Maros megyei napilap, a Népújság, a református egyházi lap, az Üzenet, valamint néhány portál közli írásaimat. Egyébként értelmiségi feladatnak, a közösségnek szánt ajándéknak tartom ezt a teljesen ingyenes újságírói tevékenységet, és igyekeztem a lehetőségekhez mérten egyenes és szókimondó lenni. Természetesen külön téma a szakírói ténykedésem, a szakfolyóiratokban megjelentetett közleményeim, amire itt nem térhetek ki részletesen, de azért megemlítem: közel egy évtizeden átvoltam főszerkesztője az Orvostudományi Értesítő szaklapnak.

‒ 1995-ben Magyarok a nagyvilágban címmel, Majla Sándor szerkesztésében jelent meg első könyved a székelyudvarhelyi Ablak Kiadónál. Mit tartalmaz a kötet, milyen üzenetet kívánt átadni azokban az években a magyar olvasóknak?

‒ A könyv saját magyarság-átéléseimnek, a közösség megmaradása iránti közös felelősségérzetnek a kifejezője. Öt világrész magyarjai vallanak a megmaradás esélyeiről, az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésének fontosságáról. Arról a biztató változásról, amely a kommunizmus bukása után bekövetkezett a kisebbségben, szórványban, diaszpórában élő magyarok életében. Ötven közismert vagy kevésbé ismert személy vallomása a megmaradásról.

‒ Szeretsz fotózni?

‒Egyetemista koromban hobbiból és értékmegőrzés, dokumentálás céljából fotóztam, oszlopos tagja voltam az egyetemisták fotókörének. Később több csoportos kiállításon szerepeltem, ötször szerveztem egyéni fotókiállítást – az alábbi címekkel: Dél-Afrika fotókban, Nyitott ablak a világra, Örmény múlt és jelen, Erdélyi református élet, Periprava.

‒ Hol jártál a nagyvilágban?

‒ A konferenciákon való részvétel, a határon átívelő tudományos együttműködés vagy éppenséggel a vendégtanári tevékenység az egyetemi oktató teljesítményéhez tartozik, amita munkáltatója évről évre követ. Ilyen minőségben sikerült eljutnomszámos helyre Dél-Afrikától Kanadáig, San Franciscótól Tokióig. Fiatal kutató ösztöndíjas lehettem Oxfordban, két éve Erasmus-oktató Grodnóban, ahol sikerült a „nyomában járni” az ott elhunyt és ma is nagy tiszteletnek örvendő Báthory István lengyel királynak, Litvánianagyhercegének és Erdély fejedelmének. Féléves angliai ösztöndíjam eredménye lett az Egyesült Királyság című könyvem vagy éppenséggel a napilapban megjelent cikksorozatom. Ma már az erdélyi ember számára is teljesen megnyílt a világ, csak anyagiak kellenek az utazáshoz. Régebb ez nagyobb kihívást jelentett…A mi nemzedékünkben kialakított egy nagyobb fokú érzékenységet aziránt, hogy igyekezzünk minél többet megtekinteni, és nyitott szemmel járni a nagyvilágban, hisz nemigen fogunk már ugyanoda visszatérni.A szakmai utazások mellett kedvtelésből, családi programként is jártam jó néhány országban. Mindenkor emlékezetes a londoni, majd a riói paralimpián való részvételem. Utóbbi „barangolásom” könyv formájában is megihletett, melynekcíme: Dél-amerikai szentháromságok. Amúgy külföldről mindig sapkákkal, fejfedőkkel térek haza, és lassan időszerűvé vált egy esetleges kiállítás megszervezése.

‒ 2016-ban külön kötetben köszöntötted szakmai mestered, Vizi E. Szilvesztert. Hogyan fogadta a világ az ő orvosi és biokémikusi csúcsteljesítményét?

‒ A nemzetközi tudóstársadalom, az anyaországi és a határon túli közösség, az egyetemes magyarságon belül az erdélyi magyarság is nagyon sokat köszönhet Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének, a legmagasabb magyarországi állami és szakmai elismerések tulajdonosának. E kiadványban az erdélyi magyarság képviseletében köszöntöttem a 80 évet töltő magyar tudóst, az egykori (és mindenkori) tanítvány jogán, jelképesen az erdélyi magyarság nevében és tudatosan Erdélyből, a magyar tudomány és kultúra eme szegletéből, amelynek kiteljesedéséhez ő maga is tevékenyen hozzájárult. Aki másokkal egyetemben, saját magára nézve is kötelező érvényűnek tekinti Kányádi Sándor általa oly sokat idézett sorait: „Aki megért s megértet, egy népet megéltet.”

‒ Sok éven keresztül kiálltál a hazai magyar orvosképzés terén észlelhető jognyirbálások ügyében. Mi az, ami bánt?

‒ Értelmiségiként nemcsak az általános közéletben, hanem saját érdekeltségi területemen, a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ügyében is az igazság és a szókimondás, a csendes cselekvés útját jártam, és érdekek helyett a „bensőmből vezérlő” lelkiismeretem szavát követtem. Már akkor nyílt és őszinte helyzetértékelést tártam a nyilvánosság elé, amikor a még hallgató magyarmédiában túlságosan szókimondónak bizonyult az ilyenszerű elemzés. Bevallom, ebből semmilyen előnyöm nem származott, de mivel a határokat nem feszegettem, látványos hátrányom sem. Megírtam a közös akarat és kölcsönös jóindulat hiányát éppúgy, mint azt a metaforát, miszerint a marosvásárhelyi magyar orvosképzés egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre. Eközben a „MOGYE-ügy” a romániai demokrácia egyik legfőbb próbakövévé vált az erdélyi magyarság számára, egyúttal a kis lépések politikájának a kudarca, és a nagypolitikai bonyolult mágneses térben a nagy terveket elnyomta a tehetetlenség. Az eddigi tapasztalatok alátámasztják, miszerint a kisebbség számára a felsőfokú oktatás legfontosabb igényeinek a biztosítása, így a romániai magyar nyelvű orvosképzés a politika hatásköre, sikere vagy kudarca. A tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében lehetnek felelősek. Meggyőződésem,és a lelkiismeretükre hallgató tanártársaimmal együtt vallom: szinte minden lehetségest megtettünk a demokrácia keretei között; szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett.Biztató, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés ügye nemzeti összefogást váltott ki. Sajnálatos viszont, hogy annyi év távlatában még mindig nincs egy egységes, pozitív jövőképet előrevetítő stratégia, miközben mára sem történt meg az elmúlt évtizedek kritikai elemzése. Amint az élet számos területén észlelhető: az egykori lelkesedést megfáradás, a nemzeti érdekekért való küzdelmet érdektelenség váltja fel.

‒ Kiket tanítasz?

‒ Magyar nyelven az orvostanhallgatókat, a fogorvostan-hallgatókat, régebben az egészségügyi asszisztenseket is; románul a dietetika, valamint a balneo-fizio-kinetoterápia szakos diákokat. Negyedszázadon át tanára, 2004–2008 között tanulmányi igazgatója voltam a Református Egészségügyi Iskolának; ez idő alatt a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ igazgatói tisztségét is betöltöttem. Nyolc tanéven át pedig a SapientiaErdélyi Magyar Tudományegyetem óraadó tanáraként működtem.

‒ Doktorátusvezető vagy. Milyen témaköröket választanak leginkább a doktorjelöltek?

‒ Népegészségügyi kérdésekkel, kiemelten a népesség életmódjával és egészségi állapotával, dohányzáskutatással, az éghajlatváltozás egészségügyi hatásaival foglalkozom. Tucatnyi kutatási pályázatnak voltam irányítója, közülük a legfontosabb az amerikai és magyarországi együttműködésben zajló dohányzás-prevenciós projekt. A legtöbb doktori téma innen került ki, de – többek közt ‒a műtrágyakombinátban dolgozó munkásokra ható ingerlő gázok egészségkárosító hatásával, a csángó lakosság életmódjával és egészségi állapotával, a fiatalok kábítószer-fogyasztásával, az orvos–beteg kommunikációval, a magyarországi és a romániai egészségügyi rendszerek összehasonlításával foglalkozva, doktori tézist védett meg több hallgatóm. Érdekességképpen megemlíthetem: egyikük épp Kisinyovban él és dolgozik, hiszen a szerteágazó magyarországi kapcsolatok mellett nem zárkóztam el a moldovai együttműködéstől sem.

‒ Milyen sajátos találmányod van, amiről 2018-ban könyvet írtál?

‒ A szokásos egyéni születésnapon túl, több családtag születési dátumából közös családi születésnapot számíthatunk ki. Ez a nap csupán egy matematikailag meghatározott időpont lesz, a családtagok születési dátumaiból kiszámított középarányos családi születésnap. Ezen a napon a család annyi éves összességében, mint az abban az évben az egyes családtagok által betöltött életévek számának az összege. Mivel a középarányos családi születésnap Gauss-eloszlású haranggörbét ír le, a legnagyobb valószínűség szerint nyári időpontra esik, és ezáltal könnyebben megtartható. Ugyanakkor a kerek évfordulós családi születésnapnak az időpontja is kiszámítható, amit érdemes megünnepelni.

‒ Alapító tagja vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. Milyen feladatok várnak ezen a téren a hazai orvostársadalomra?

‒ Az Erdélyi Múzeum‒Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának a tevékenysége a magyar nyelvű tudományos ülésszakok megszervezése, a tudománynépszerűsítés, valamint a tudományos munkák közlésének a biztosítása felé mutat. Választmányi tagként, jegyzőként közel egy évtizeden át az Orvostudományi Értesítő főszerkesztőjeként ezt képviseltem magam is.

‒ Egy időben alelnöke, aztán elnöke voltál a Maros megyei EMKE-szervezetnek. Ez idő alatt állítódott a Petőfi-szobor (2000-ben), és minden év január elsején‒ szinte párhuzamosan azzal, amikor a bécsi filharmónikusok koncertjére figyel a világ ‒ Marosvásárhelyen Petőfi-ünnepségre kerül sor. Fontos az, hogy ne csak Fehéregyházán, tikkasztó melegben, hanem egyebütt is, kézdermesztő hidegben emlékezzünk Petőfi Sándorra és születésnapjára?

‒ A marosvásárhelyi magyarság szívében elevenen él a világszabadság nagy költőjének alakja, emlékét az utókor kegyelettel őrzi. Marosvásárhely közössége méltóképpen adóz az élete utolsó előtti éjszakáját városunkban töltő Petőfi Sándor emlékének. A Görög-házon elhelyezett emléktábla után, halálának százötvenedik évfordulóján, a közeli Teleki-házra került a Petőfi-dombormű‒ az EMKE kezdeményezésére. A harmadik emlékjel a költő egész alakos bronzszobra, amely alkalmat ad a születése napján, valamint a nemzeti ünnepen sorra kerülő ünnepségek megtartására. Ezek szervezőjeként jelenünk meg évről évre a szobor talapzatánál,A költő visszatér feliratú koszorúval.

‒ Mit emelnél ki az EMKE megyei elnökeként három mandátumon át, illetve a szervezet egyik területi alelnökeként kifejtett tevékenységeid közül?

‒ 2004-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére és szervezésében ünnepeltük meg először a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. Eleinte egyedül, majd mások is csatlakoztak, végül mások vették át a kezdeményezést. Mivel 2008-tól az erdélyi magyar közművelődés napját is április 12-én tartjuk ‒ az EMKE születése napján vagy ahhoz közeli időpontban ‒, erre tevődött a hangsúly. Ilyenkor területi alelnökként, az EMKE Országos Elnöksége nevében okleveleket adunk át az arra érdemesülőknek, a közművelődési élet fellendítése érdekében kifejtett tevékenységük elismeréseként. 2003 januárjában tartottuk az első megemlékezést a hazájuktól távol, egy értelmetlen háborúban elesett Don-kanyari áldozatokról ‒ elsőként és legteljesebben Erdélyben. Azóta minden évben megemlékezünk az áldozatokra. Tudományos tanácskozásokat, kiállításokat, emléktúrákat, előadásokat szerveztünk, és ami a legfontosabb: 2005-bensor került a római katolikus temetőben egy emlékmű felállítására. Itt minden évben, felemelt fővel emlékezünk történelmünk egyik legtragikusabb eseményére:a Don-kanyari vereségre.

Kellemes emlékeim közé tartozik az 1990–2000-es években megszervezett honismereti népfőiskolák, Gyöngykoszorú-találkozók, a gyermekek számára megrendezett népdaléneklési versenyek, az egykori Marosvásárhelyi Napok EMKE-rendezvényei, a citerások találkozói, a különböző közművelődési eseményeken való részvételek. A megmaradás, az identitásmegőrzés ügyét szolgáltuk hittel, hűséggel egy elanyagiasodott, megváltozott értékrendű világban az EMKE jelszavának a jegyében: Ki a köznek él, annak élni érdemes.

‒ Székesen a Te nevedhez kötődik, hogy Bercsényi László-szobrot emeltek. Ki volt Bercsényi?

‒ Székesi gróf Bercsényi Miklós II. Rákóczi Ferenc főgenerálisa volt, a kuruc szabadságharc alapembere. A család a Maros megyei Székesről ugyan elszármazott, de mindvégig viselte az előnevet. Fia, Bercsényi László a fejedelmi testőrség századosaként tűnt fel, a szabadságharc leverését követően Franciaországba emigrált, ott szervezte mega nevét viselő, önálló francia huszárezredet, és később megkaptaa Franciaország marsallja címet, a legmagasabb francia katonai rendfokozatot. A székesi szoborállítással egyszerre adóztunk a szabadság szellemiségének, valamint a napjainkban egyre erősödő huszármozgalomnak.

‒ Cikket írtál a peripravai „hóhérról”. Ki volt ez a gazember?

‒ Ma már ki kell mondani, hogy a kommunizmus áldozatainak száma nagyobb, mint a második világháborúé.Ezért állítottam emléket több írásomban a kényszermunkatáborok áldozatainak, ezért látogattam meg személyesen Románia leghírhedtebb és legeldugottabb lágerének, az egykori peripravai munkatábornak a helyszínét, ahovaa ’60-asévek elején politikai foglyok ezreit hozták, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. Nagyapám is ide került a szamosújvári börtönből mint az érendrédi csoport elítéltje ‒ túlélni vagy meghalni. Ebben az időszakban a fizikailag és lelkileg már-már elviselhetetlen élet- és munkakörülmények a legkegyetlenebb gulág körülményeivel vetekedtek. Ion Ficior lágerparacsnok, a peripravai „hóhér” perében annak idején több mint 100 személy halála miatt állapítottak meg felelősséget, de az embertelen fogvatartási körülmények miatt elpusztultak száma ennél jóval magasabb. Miközben a leszármazottakat mégiscsak megilleti a keservesen kivívott rehabilitálás, az erkölcsi elégtétel.

‒ Mezőfelében pelikánszobor látható – bár sokan nem tudnak erről ‒, amely a Te kezdeményezésedre készült el. Mit jelképez?

‒ A mezőfelei pelikánszobor a Duna-delta munkatáborait ártatlanul megjártak, a falu szülöttei, közöttük nagyapám emlékére állíttatott. Tisztelet a meghurcoltaknak, örök mementó, hogy Periprava, a szovjet gulágok mintájára létrehozott láger emlékezete megmaradjon a köztudatban.

‒ Milyen díjat és elismerést kaptál?

‒ A legnagyobb megtisztelés számomra, hogy idén augusztus 20-a alkalmából magyar állami kitüntetésben részesültem, megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Az indoklás szerint az erdélyi, különösen amarosvásárhelyi kulturális közéletben betöltött szerepemért, tényfeltáró újságírói, szak- és közírói munkámért, valamint amarosvásárhelyi egyetemen végzett kutatói-oktatói tevékenységem elismeréseként. Utóbbi miatt olyan, az erdélyi magyar orvostársadalom számára létrehozott szakmai megbecsülésnek örvendhetek, mint Pápai Páriz Ferenc-díj és Lencsés György-Ars Medica díj, továbbá közegészségtani munkásságomért Pro Hygiéne emlékéremmel tüntettek ki, és megkaptam a Genersich Alapítvány határon túli díját. Közművelődési tevékenységem elismeréseként, 2002-ben az EMKE Balázs Ferenc-díjában, majd Ex Libris-díjban (2017) részesültem, a Magyar Kultúra Lovagjalettem (2018), és felvettek a Vitézi Rendbe.Az egyetemi szenátus magyar tagjaként, 2012 januárjában többedmagammal részt vettem Budapesten a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetés átnyújtásakor, amelyet Szabó Béla akkori dékánhelyettes kapott a magyar tagozat nevében a saját maga és a magyar szenátusi tagok által kifejtett kiállásért.

‒ Kérlek, sorold fel eddig megjelent köteteid címét és a megjelenésük évét.

‒ Ezek közt található szakkönyv, interjúkötet, településmonográfia, útleírás, emlékkönyv, cikkgyűjtemény. Az egyetemi jegyzetek megjelentetése mellett, szerzői, szerkesztői munkám eredményei. A legfontosabb címek: Magyarok a nagyvilágban (1995); Zavaros a Nyárád (1996); Népfőiskola Erdélyben (1996); Communitas Emlékkönyv (1996); Műemlékvédelem és környezetvédelem (1997); Szentegyháza (1998); Dietetika (1999); Misszesek voltunk(2000); Életmód – egészség(2000); Táplálkozás és élelmezés (2001); Egyesült Királyság. A szigetország vonzásában(2002); A Maros folyó szennyeződése Marosvásárhely környékén (2002); Megy a gyűrű (2002); Falugondnokság(2005); A Don-kanyari áldozatokért (2005); Százhúsz éves az EMKE (2005); Társadalom-egészségtan(2006); Sárközi Lajos élete és munkássága(2014); Hogyan tovább, erdélyi magyarság? (2014); Az egészségmegőrzés és az egészségnevelés alapjai (2016); Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből(2016); Az ige testté lett (2017); Dél-amerikai szentháromságok (2017); A család közös születésnapja (2018); Az igazság szabaddá tesz (2018); Dohányzásmegelőzési képességfejlesztés Romániában(2018); Krónikás szempontok(2019); Bukovinától az Al-Dunáig (2019). Továbbá sajtó alá rendeztem Zonda Attila: Bársonyszékek és hangulatok című post mortem könyvét (1997).

‒ Mesélj a családodról, a gyerekekről, az unokákról…

‒ Öt gyermek édesapja és két kislány nagyapja vagyok. Igyekeztem volna példát nyújtani, de sajnos már hárman eltávoztak szülőföldjükről. Zenész, matematikatanár, pszichológusjelölt van közöttük. A családi köteléket nagyon meggyengítette a hűtlenségből ellenpéldát nyújtó édesanyjuk által minden erkölcsöt mellőzve lefolytatott felelőtlen és minősíthetetlen válási folyamat, amelynek sokszorosan megalázó és aberráns lépései érzelmileg és erkölcsileg egyaránt megviseltek bennünket. Sohasem gondoltam volna, hogy 30 év házasság után ilyen primitív érdekérvényesítésre vetemedik az, akit szerettem, akivel tűrtem, akivel felneveltük a gyermekeinket. Kiábrándító, hogy ebben, a szabadságot túlértelmező, képmutató világban gyakorta a jog eszközzé válik az egyéni érdekek elérésére, miközben a bűnbocsánat kérése azok részéről is elmarad, akik magukat keresztyéneknek vallják…

‒ Szoktál néha bánkódni? Mi okozza?

‒ Az utóbbi években nagymértékű kiábrándultság lett úrrá rajtam. Mind közösségi, mind személyes érintettség okán. Miközben tudatosulnia kell bennem, hogy a magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a fokozódó frusztráció és szorongás, a romló közérzet, a növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, példamutató értelmiségi magatartás, a székelység nemzeti autonómiájának kivívása. Sajnos, inkább azt észlelem, és saját magam is azt élem át, hogy a fentiektől inkább távolodunk, mintsem közelednénk. Mára számos értelmiségi, elismert szakember leírta/kimondta:a világ fejlődésével fordított arányban, exponenciálisan csökken az erkölcs. Másképpen fogalmazva: nő az erkölcstelenség. Mára a jog számos kultúrában legyőzte az erkölcsöt, kiváltképpen a keresztyén világban. Időnként az az érzésem, hogy paradox módon a jogrendszer azért vált ilyen bonyolulttá, hogy még erkölcstelenebbé tegye a világot…

‒ Az elmondottak mellett, még mit emelnél ki a civil és közösségi tevékenységedből?

‒ A kilencvenes-kétezres években elnöke voltam a Preventio Egészségvédelmi Társaságnak, és a Rhododendron Környezetvédő Egyesületben tevékenykedtem. Az Erdélyi Kárpát Egyesület marosi osztályának tevékenységeiben ma is részt veszek. 2006-ban az Erdélyi Református Egyházkerület utasítására és támogatásával bejegyeztettem a – kiemelten otthoni beteggondozással foglalkozó – Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezetét, amelynek 2019-ig kuratóriumi elnöke voltam.

‒ Van valamilyen üzeneted a fiatalok számára?

‒ Nap mint nap újabb reménysugarakkal töltődjünk fel, hisz évekkel, évtizedekkel ezelőtt sokkal rosszabb volt a helyzetünk, életminőségünk, és részben rajtunk áll vagy bukik: lesz-e jobb a jelenleginél! Ha vágyaink mégsem teljesülnének, legalább a magunk „szigetét” valósítsuk meg… Hiszen saját emberi erőforrásaink, társadalmi tőkénk ‒ minden nehézség ellenére ‒ képes lehet nagy eredményekre…Madách Imre szavai mindenkor és minden nemzedék számára érvényesek: Ember küzdj, és bízva bízzál!