Rég nem voltam külföldi kiránduláson és még annál is régebben ültem utoljára repülőn. Már lassan kezdtem beleélni magam, hogy soha nem ülök már vasmadárra. Korábban ez annál gyakoribb volt, az Óperenciás tengeren túlig nem jutottam éppen, de Dél-Afrikát volt szerencsém meglátogatni, az európai országok közül pedig kevés van olyan, ami eddig nem lett kipipálva. Kedvencem továbbra is Isztambul marad, a fővárosok közül pedig leginkább Londont kedvelem. Egy idő után azonban az történt, hogy általában abban az időben, amikor repülnöm kellett, máshol különféle légi incidensek történtek, valahogy mindig sikerült megúsznom ezeket. Ilyenkor szoktam mondogatni, hogy engem a Fennvaló nagyon szeret, viszont 2018-ban úgy éreztem, hogy túl sokszor ment el a golyó a fülem mellett, hagyom most pihenni a gondviselést és inkább kerülöm ezt a fajta közlekedési formát. Hiába a statisztikák, hiába a különbnél különb lehetőségek, meghívások, a pszichológus ismerőseim érvei, valahogy nem kívántam a repülést. Idén azonban a barátnőim úgy határoztak születésnapom alkalmával, hogy bedobnak a mély vízbe, pontosabban felvisznek a felhők fölé és első úti célként Szicíliát választották. Az utazás nem jött össze, törölték a járatot, mindenki rajtam nevetett, hogy bizony a repülést valóban nem nekem találták ki, és soha nem örültem úgy a Vama Veche-i pótnyaralásnak mint amikor kiderült, hogy a csizmasarki utazásunknak befellegzett.
De az én barátnőim nagyon elszántak és végül, ha már a korábbi jegy ára megmaradt, Milánót tűzték ki úti célul. Megvolt tehát az újabb jegy, menni kellett, hiába vártam a járatot törlő üzenetet, ezúttal szembe kellett néznem félelmemmel. Végül kiderült, hogy legalább annyira élvezem a repülést mint korábban, arról nem is beszélve, hogy mennyire jól esett egy kicsit kimozdulni sok év robotolás, pandémia után. Milánó a divat egyik fővárosa, számtalan világhírű divatház van jelen, ugyanakkor az építkezés, a tudományok és persze a foci is simán megleli helyét anélkül, hogy egyik vagy másik területet beárnyékolná.
Mi mindent az utolsó percre hagytunk, szállást is például a milánói dóm melletti kávézóban foglaltunk, ugyanakkor a Tiquet applikáción keresztül váltottunk egy 48 órás turistaszelvényt, ami lehetőséget nyújtott tíz milánói látványosság meglátogatására anélkül, hogy a végeérhetetlen sorokat ki kellett volna állnunk. Első ránézésre borsosnak tűnhet a 89 eurós ár, de benne van a dóm (múzem, templomi beltér és tetőzet), a Leonardo da Vinci tudományos és technikai múzeum, valamint a Leonardo da Vinci találmányainak múzeuma, a milánói Scala, az AC Milan múzeuma, a szépművészeti múzeum és egyéb látványosságok soron kívüli belépője. Ugyanakkor hajókázhattunk is és városnéző körúton is részt vehettünk, ugyanakkor bérletet is kaptunk valamennyi tömegközlekedési eszközre korlátlan mennyiségben.
A dóm természetesen elragadó, hihetetlen mennyi és milyen munka eredménye, de engem a Scala nyert meg leginkább, illetve a tudományok és technikai múzeum. Ez utóbbit, sajnos nem sikerült végigjárni időszűke miatt, ezért még egyszer érdemes visszamenni. Tengeralattjárókat, űrkutatással kapcsolatos látványosságokat, hajókat, repülőket, de Singer varrógépet és más technikai találmányokat mutat be a szerintem legjobban felszerelt tudományos múzeum itt Európában. Nagyon klassz volt a városnéző körút is, esténként pedig kis olasz éttermekben kóstolgattuk Itália ízeit. Érdekes, hogy mindenhol a ház részéről kaptunk az étkezés elején pirítós kenyeret, amit olíva olajjal és balzsamecettel kellett megbolondítani, evés után pedig Limoncinoval kedveskedtek a vendéglősök. Minden (is) nagyon ízletes volt, próbáltunk marhasültet, paradicsomos húsgolyót, pizzát, tésztaféléket.
A pizzák közül a legjobban az tetszett, amit utolsó nap Bergamóban ettünk a felső városban, Alta cita, ahogy ők nevezik, egy amolyan önkiszolgálóban, ahol kígyóznak a sorok, nem olyan vendéglő, ahol órákat elüldögélne az ember egy pohár Prosecco mellett, hanem, ahol ki kell várnod türelemmel a sorodat, hogy aztán gyorsan elfogyaszd a mennyei pizzát, mert másoknak is le kell majd ülniük. Szintén Bergámóban ettem a legjobb fagyit, a gyönyörű, bohém várban, körülbelül úgy kell elképzelni a hangulatot és a helyszínt, mint például a Segesvári Napokon, de annál sokkal nagyobb és, valljuk be, pompázatosabb kiadásban. A city break-ünk vége felé betévedtünk egy katolikus misére, amit az ortodox barátnőim végighallgattak elejétől a végéig. Nagyon tetszett nekik, hogy a szertartásnak minden része le volt írva és követhető volt a liturgia még akkor is, ha nem beszéljük az olaszt. Számomra is egy nagyon meghitt pillanata volt a kiruccanásunknak.
Ezután egy kis plázázás következett, majd egy újabb repülés, nekem a második az utóbbi öt évben. Tudom, hogy lesz folytatás, Olaszország vonzereje segített legyőzni eme félelmem. Már elkezdtünk gondolkodni a következő kiruccanáson, amire jövőre kerítünk sort.