Gaudeamus – 30 éve a segesvári magyarság szolgálatában

A Gaudeamus Alapítvány és Szórványközpont immár harminc éve szolgálja a segesvári és környékbeli magyarságot. A kerek évfordulót egész napos rendezvénnyel ünnepelték.

„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek/ És áhítattal ejtsétek a szót” – csendültek fel Reményik Sándor újra aktuális intő, buzdító szavai Segesváron a Gaudeamus Ház – Oktatási és Művelődési Szórványközpont udvarán, ahol a Gaudeamus Alapítvány létesülésének 30. évfordulójára gyűltek össze mindazok, akik szívügyüknek tekintik a helyi magyar közösség oktatását és kulturális művelődését. A szeles, hűvös novemberi reggelen vidám, mosolygós arcú székely ruhás fiúk és lányok, hálájukat kifejezni akaró egykori öreg diákok, reménnyel teli tekintetű volt és jelenlegi tanárok, nevelők, illusztris vendégek érkeznek. Érezhető az elfogultság nélküli öröm, hála, de a nehézségekkel szembenéző, dacoló hit, reménykedés, munkálkodni akarás elszántsága. Egy ilyen alkalom nem csak az ünneplés, hála hangját szólaltatja meg, hanem számvetés és jövőbe tekintés is egyszerre.

A közösségbe vetett hit ereje

Az ünnep első köszöntője az alapítvány igazgatója, Tóth Tivadar, matematikatanár, aki röviden vázolja a szervezet és a szórványközpont történetét, színes tevékenységét, majd kitér a jelen nehézségeire, melyek igen sokrétűek. Kiemeli, hogy a nehéz helyzetekben az anyaországból jött segítség nyújtott sokszor mentőövet, különböző alapítványok, cégek, a volt diákok, akik szívükön viselik a segesvári szórványlét nehézségeit, a Gaudeamus Baráti Társaság, a történelmi egyházak. Köszönetét fejezi ki mindennemű önzetlen segítségért. Végül kitér a jövőbeli tervekre: a hagyományos tevékenységek fenntartása mellett a központ felújításának kell napirendre kerülnie. „Az elmúlt 30 év egy álom, egy vízió megvalósulásáról, beteljesüléséről szólt: 1993-ban sokan mertek álmodni, és 30 év alatt még többen a közösségbe vetett hittel dolgozni” – mondotta Tóth Tivadar.

A meghívott díszvendégek közül Magyarország bukaresti nagykövete,  Zákonyi Botond, valamint Maros megye főtanfelügyelő helyettese, Antal Levente arra buzdította a tantestületet, hogy tartson ki a minőségi, színvonalas oktatásban és nevelésben. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke, a segesvári iskola volt diákjaként, mint aki közelről ismeri a szórványlét nehézségeit, kitartásra, bizakodó munkálkodásra buzdított, és biztosította a Gaudeamust további támogatásáról.

A segesvári magyar mindig kisebbségi volt

Farkas Miklós, az alapítvány és a szórványközpont megálmodójának jelenlétét mély tisztelet, megilletődés vette körül. Nem csupán álmok megálmodójaként volt jelen, hanem mint élő történelem. Az egykor induló segesvári középiskolai tantestület oszlopos tagja, akinek hite, küzdőereje példaértékű. Előrehaladott kora, egyre fogyó testi ereje nem tudta megtörni hitét, jövőbe vetett reményét. Beszéde, sugárzó lénye biztató erőként hatott az ifjabb nevelő munkát végzőkre.

A beszédek sorát László Imola matematikatanár, a Mircea Eliade Főgimnázium igazgatóhelyettese zárta. A matematikatanár valóságérzékével, tisztánlátásával ecsetelte a segesvári magyarság egykori és jelenlegi helyzetét, a segesvári magyar nyelvű oktatás mindenkori küzdelmeit. A segesvári magyar mindig kisebbségben volt a szászok és románok között, így mindig tudatosan kellett magyar műveltségére, anyanyelvére, öntudatára figyeljen.

Az idézett számadatok megdöbbentően hatottak a hallgatóságra; míg 1850-ben mindössze 42 magyar élt a városban, a szám 7540-re kerekedett az 1980-as években. A Főgimnázium magyar tagozata (a jelenben 110 diák), mely 1960-ban létesült, színes programokat, tevékenységeket kínál a tanulók számára. Lehetőséget kapnak felismerni adottságaikat, képességeiket, amelyekkel elindulhatnak jövőjük felé. Részt vehetnek a különböző tantárgyversenyeken, részesei lehetnek különböző cserediák kapcsolatoknak, kirándulásoknak. A különböző iskolához kapcsolódó tevékenységek (gólyabál, szalagavató, ballagás) olyan képességeiket mozgatják meg, melyeket másként nem fedeznének volna fel. Bekapcsolódhatnak a Kikerics tánccsoportba, az Apor Vilmos Cserkészcsapat tevékenységeibe.

Mindezek mellett a diákok létszámának rohamos csökkenése komoly kihívások elé állítja a jelenlegi tantestületet. „…minden év júliusában ott a kétség, meglesznek-e az osztályaink?  Mindeddig megtartott bennünket az Úr. Hiszem, hogy isteni gondviseléssel, néha a csodák határán maradtunk meg” – teszi le hitét az igazgatónő. Bizakodjunk a nagy költővel, hogy fogyatkozunk rohamosan, de meg nem törünk.

Oklevelek és kopjafák

Meghitt és ünnepélyes momentuma volt e délelőttnek az az oklevélkiosztás, köszönetnyilvánítás, mellyel a Gaudeamus Alapítvány kifejezte elismerését, háláját azoknak, akik az évek folyamán munkájukkal, adományaikkal támogatták az iskolát, magát az alapítványt, a bentlakást, a művelődési életet. Záró mozzanat volt a Kikerics Néptáncegyüttes líceumi csoportjának előadása.

Fellépésük után kopjafaavatásra került sor az udvaron. Három kopjafát avattak. Egyet az iskola első évfolyama hálája és tisztelete jeléül a tagozat alapító tanárai számára. Ambrus Pál beszédében kiemelte, hogy egykori tanáraik példaképekké váltak. A második kopjafát Ferencz Árpád és felesége, Emília, az iskola két tanára emlékére állították. Szakács László idézte a pedagógus egy gondolatát, miszerint a legnemesebb elhívatás a nevelés, és a legcsodálatosabb munkahely az iskola. Ferencz Emília tanárnő az elhívatott, vérbeli pedagógus és a közért dolgozó férj méltó társa. A harmadik emlékmű a Gál-házaspárnak, Barnának és Vilmának készült. Az egykori kolléga, Győrfi László kiemelte, hogy számára a szavahihetőség, a becsületesen elvégzett munka példaképei voltak mindketten. Valamint megtanulta azt is, hogy a tanári munka nem négyórás munka.

A nap az Alapítványi Szórványbállal, vidám táncos mulatsággal zárult.