Tüsző

Ezt a szót leginkább a tüszős mandulagyulladás hívja a képernyőmre. Persze sokkal gazdagabb a jelentéstartalma. Íme: tüsző főnév -t, -je: 1. (régies, tájszó) Cserzett ló- v. marhabőrből készített, csatokkal, erszénnyel ellátott, tenyérnyi széles férfiöv. (Köti kardját tüszőjére – Arany János); (régies) Az ezen levő, zseb formájú erszény ércpénz s más apróság tartására. (A kovát tüszőjében hordja. Tele volt… tüszője drágakövekkel –

Jókai Mór. 2. (bonctan) <A bőrön és a nyálkahártyán> különféle eredetű, zsákocska, tasak, golyó alakú képlet. A bél csöves tüszői; a pajzsmirigy, a petefészek tüszői. Torka tele van gennyes tüszőkkel.

3. (növénytan) Egy üregű, több magvú, a hasi oldalán felrepedő termés.

Szóösszetétel(ek): 1. tüszőtermés; 2. bőrtüsző; hajtüsző; szőrtüsző.

Román megfelelői között a șerpart találom, ezt a nyájaikat terelő juhtartók viselték, meg a vásáros gazdák, a mi falunkban a nadrágszíj jelentésű brăcinar járta, ami fűzőt és gatyamadzagot is jelentett, és hát jobb híján erre a széles, kígyómintás dísszel varrott bőrövre is inkább ezt mondták gyermekkori társaim.

Találtam egy humoros történetet a Brassói Friss Újság 1933.január 1-jei számában.

*

A máramarosi Borsa község közbirtokossága eladásra kínálta egyik jelentős erdőrészletét. A hirdetményre összesereglett vagy tizenöt kitermelő fakereskedő. Nem kevesebb, mint 75.000 korona bánatpénzt kell letenni, aki az árlejtésen (licitáláson) részt akar venni. De még akkor volt pénz bőven, a garanciát valamennyien letették a bíró kezéhez.

Az árlejtés jó sokáig húzódott. Szemléztek az erdőben, s visszajőve parázs vita keletkezett, végül a jegyző kijelentette, hogy ő most a kupaktanáccsal nem tudja elintéztetni az ügyet. Nem maradt más hátra, mint aludni rá egyet.

Másnap délelőtt dönt a községtanács: ki kapja meg az erdőkitermelést. Az igénylők belenyugodtak a halasztásba, és az egyetlen vendégfogadóban vettek szállást.

A községi bírónak több mint egymillió, finom aranykorona szakadt a nyakába a lefizetett bánatpénzek fejében –, és egy hosszú éjszakán keresztül minden felelősség mellett neki kellett azt megőrizni, sértetlenül és hiánytalanul.

A tapasztalt, katonaviselt ember kiadta a parancsot: minden órában felváltva két-két gazda őrködjön a községháza előtt.

Kora hajnalban mégis azzal a vészhírrel verték föl őket, hogy az éjszaka folyamán ismeretlen tettesek kirabolták a községházát.

No, az igénylőknek se kellett több. Ennek bizony a fele sem tréfa. Oda van a 75.000 korona!…

Megindult a hajsza. Lovaslegény vágtatott át a vészhírrel a legközelebbi csendőrőrsre, Viskre. Nemsokára mozgásban volt az egész hivatalos apparátus. A községháza olyan volt, mint egy főhadiszállás az offenzíva előtt. Megjött közben a csendőrfőhadnagy meg a járás híres főszolgabírója is. Munkába vették az egész falut.

A híres főbíró pedig a legkeményebb falatra vetette magát: a község bíróját kapta elő.

– No, ezt a szégyent. Mondja, bíró gazda, mi van a pénzzel?

– Milyen pénzzel? – kérdi a bíró ártatlan pofával.

– Hát amit a fakereskedők lefizettek. Amit a községházáról elraboltak, pedig a gazdák puskával is őrizték a kasszát!

– Azt a kis betörést tetszik gondolni? Oda se neki, nagyságos főbíró úr –, a pénz itt van a tüszőben! –, és azzal diadalmasan ütött a derekára erősített népruházati cikkre. – Hát csak nem gondolta, nagyságos úr, hogy a kasszába teszem –, hiszen akkor ezek a betyárok igazán ellopták volna!